Pazarló nemes, kegyetlen katona, szadista feketemágus, összeesküvés áldozata – Gilles de Rais alakja több száz éve osztja meg a közvéleményt. A francia arisztokrata a neki tulajdonított horrorisztikus gyilkosságok és démonimádó rituálék révén kétségkívül sötét hírnévre tett szert, ám a történészek ártatlannak tartják.
Kékszakáll ihletője, Gilles de Rais az előkelő Montmorency-Laval család sarjaként született 1404-ben, azonban korán, mindössze 11 éves korában árvaságra jutott. Az intelligens, latinul folyékonyan beszélő fiú szülei halálával óriási birtokot örökölt, anyagi helyzetét pedig tovább javította azzal, hogy feleségül vette unokatestvérét, a szintén tekintélyes vagyonnal rendelkező Catherine de Thouars-t. Az 1420-as évek elején a környék egyik legtehetősebb arisztokratájaként hagyta el otthonát, hogy kivegye részét a breton harcokból, majd a százéves háborúból. A csatatéren keményen és kegyetlenül küzdött VII. Károly szolgálatában, és Orléans-nál a legendás Jeanne d'Arc oldalán harcolt az angolok ellen.
A háborúskodással felhagyva az 1430-as években Gilles de Rais hazatért machecoul-i várába, és szédítő tempóban kezdte felélni a harcok során összeharácsolt vagyonát. Díszes kápolnát emelt, ahol saját tervezésű miseruhában tartott istentiszteleteket, és grandiózus, statisztákkal együtt több mint 600 szereplős darabot vitt színpadra, az előadás közben nagylelkűen megvendégelve a nézősereget.
Hedonista életmódjával azonban egyre több adósságot halmozott fel, és több birtokát is elveszítette. Állítólag az elszegényedéstől való félelme űzte az ezotéria és a mágikus szertartások birodalmába: udvarában egymást váltották az alkimisták, misztikusok és látók, 1438-ban pedig az okkultista körökben ismert Francois Prelatit is meghívta, aki a későbbiekben is hű társa maradt.
A korabeli feljegyzések szerint Machecoul hamarosan a fekete mágia és az emberi kegyetlenség helyszínévé vált.
Gilles de Rais segédeivel több száz fiatal fiút és lányt csalt várába, ahol azok sátánista szertartások áldozataivá váltak. Gyerekek és kamaszok tucatjait bántalmazták szexuálisan, hogy aztán halálra kínozzák őket. A nemes a krónikák szerint nevetve nézte végig áldozatai haláltusáját, vérüket pedig írásra és kézmosásra használta – nem csoda, hogy számos death metal banda énekelte meg szörnyűségekben gazdag történetét.
Gilles de Rais 1440-ben végzetes hibát követett el. Egyik várát erőszakkal akarta visszaszerezni, és a harc során a korábban az épületegyüttes megóvásával megbízott papot tömlöcbe vetette. Ez már sok volt az egyháznak: a nantes-i püspök bíróság elé idézte a férfit, és hamarosan megkezdődött az arisztokrata tárgyalása, egyben a kor egyik legzaftosabb botránya. A bíróság közel ötven vádpontban találta bűnösnek a nemest, aki nem is tagadta tetteit.
Azok a szülők, akik gyermekei a környéken tűntek el, Gilles de Rais-t tették meg bűnbaknak, egyes források pedig azt állították, tucatnyi holttestet találtak birtokán.
Némileg árnyalja azonban a képet, hogy a kor szokásaihoz híven kínvallatással próbálták feltárni az igazságot, ráadásul az ismert tanúvallomások sok esetben babonás szóbeszédre épültek, amelyek igazságtartalma erősen megkérdőjelezhető. Miután kimondták eretnekségét, 1440. október 26-án bűntársaival együtt felakasztották, majd máglyára vetették holttestét. A 20. századi történészek azt feltételezik, hogy a nemes nem sátánista tömeggyilkos volt, hanem alaposan kitervelt összeesküvés áldozata, amely a földjeinek megszerzését célozta.
Nem Gilles de Rais volt azonban akkoriban az egyetlen, akinek állítólagos démoni tettei elborzasztották a környék lakóit – egy másik nemes hat feleségét gyilkolta meg. A két istentelennek bélyegzett figura alakja idővel összemosódott Vendée és Bretagne térségében, és megszületett a borzasztó bűnöket elkövető Kékszakáll legendája.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, milyen fontos a méhek jelenléte a bolygónkon, hiszen ez az egyetlen rovar a világon, ami képes ételt előállítani az ember számára is, ami nem más, mint a jól ismert méz – írja Zsuzsanna, aki a VOUS vendégszerzői felhívására küldte be írását. A következő sorokban Pálfy Zsuzsanna cikkét olvashatjátok.
