Interaktív. Vacsora. Színház. Három szó, ami önmagában is felkelti az ember érdeklődését, pláne ha ezek egyszerre lépnek színre. De mégis mi ez? Pörköltöt eszünk a színházban, és közben néha felszólítanak minket? Talán ez jut mindnyájunk eszébe elsőre, de nagyon távol vagyunk a valóságtól. A ConnActions előadásán jártunk, ahol bizony degeszre ettük magunkat, volt színház és még mi is szereplőkké váltunk, ráadásul erőltetett izzadságszag nélkül.
Muszáj egy – az életemben nagyon fontos – anekdotával kezdenem. Sok évvel ezelőtt egy színházi előadás szünetében vásárolt percemet a világ legtermészetesebb módján bevittem magammal a második felvonásra, hogy aközben fogyasszam el. Az elképzelhetetlen főbenjáró bűnömön anyám teljesen elhűlt, hiszen „színházi előadás közben nem eszünk”. Lázadó fiatalként teljesen őskorinak éreztem ezt a nézetet, jóízűen elmajszoltam a mannát, és ezt követően örök poénforrás lett köztünk anyámmal, hogy majd legközelebb a kis pörköltös dobozommal ülök be a világot jelentő deszkák elé. Ennek fényében pedig életem egyik legnagyobb önigazolásának éreztem, mikor egyszer csak jött a Facebook-meghívó: ConnActions – Törésvonalak, interaktív vacsoraszínház. Alap volt, hogy ezen ott a helyem.
Ám még a premier előtt felkerestem a projekt szülőanyját, Horvát Anna Sisát, hogy kifaggassam arról, most végre tényleg valóra válik-e anyám rémálma, pörköltet fogok enni a színházban? A rövid válasz: igen. A hosszabb pedig, hogy ennél jóval többről van szó. De ehhez néhány fogalmi tévedést helyre kell tenni, például azt, hogy mi is az interaktív színház.
„Mikor azt mondod valakinek, hogy ez egy interaktív előadás, hirtelen összerándul a gyomra, azok a kellemetlen élmények vagy képek villannak fel a fejében, ahogy feszengve ül a színházi székében és arra gondol, hogy 'Úristen, csak nehogy engem szólítsanak fel, ne kelljen semmit csinálnom'.
A Törsévonalak nem erről szól. Nálunk az interakció azt jelenti, hogy a néző mint játékos vesz részt az előadáson, ugyanolyan fontos része az estének, mint a színészek. Mi partnerségről beszélünk, nem alá-fölé rendelt viszonyról. A színészek csak egy kerettörténetet szolgáltatnak, és segítenek abban, hogy a résztvevők könnyebben belecsússzanak az általunk létrehozott világba. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nem hoztunk létre két külön teret, nincs színpad, negyedik fal, nézőtér. A színészek testközelben vannak, meg lehet őket érinteni, beszélni lehet hozzájuk/velük. Azzal, hogy beléptetjük őket a díszletbe, azonnal lerombolunk minden addig kialakított ideát és felépítünk egy játékteret, ahol össze kell dolgozniuk.”
És hogy is néz ki ez a gyakorlatban?
Péntek este az ember szívesen csinálna valami különlegeset. Elmenne színházba is, de jó lenne egyet vacsizni a barátokkal. Akik ott voltak a Törésvonalak premierjén pontosan ezt kapták. A színház ebben az esetben egy étterem, belépve pedig egy esküvői vacsorán találjuk magunkat, meghívott vendégként. Kapunk egy szerepet – az enyém rendkívül „testhez állóan” a szakszervezetis lett. Ehhez pedig egy titok is jár, amiről csak én tudok. Azonnal, minden erőlködés nélkül szerepben vagyok. Megkeresem az asztalomat, leülök a boltos, a greenpeace-aktivista és az ügyész közé.
Onnantól pedig teljesen rajtam múlik, hogy a szerepemet játszom-e, vagy civilként ismerkedem a vacsorapartnereimmel. Annyi biztos, mi most mind egy hajóban evezünk, nincsen senki kiemelve és reflektorfénybe helyezve akaratán kívül. Hogy spoilermentes maradjak, annyit elárulhatok, az este folyamán nemcsak vacsorázunk és nézzük a színészeket, hanem egyik pillanatról a másikra bevonódunk a történésekbe, fény derül a titkainkra és egy bűntényt is fel kell göngyölítenünk közösen. A színházból pedig észrevétlenül egy igazi, szórakoztató nagybetűs JÁTÉK lesz. És ez a cél, ami jóval túlmutat a péntek esti háromórás szórakozáson.
A felnőtteknek szükségük van a játékra
„Mindenkinek szüksége van egy olyan térre, ahol felszabadultan, elvárások nélkül jelen lehet és átadhatja magát az élménynek. Lehetőséget teremtünk arra, hogy a közönség megérezze ezt a szabadságot. Igyekszünk bebizonyítani, hogy az együttműködés és a kíváncsiság képes új dimenziókat nyitni. Leülni egy idegennel ugyanahhoz az asztalhoz és beszélgetve rájönni arra, milyen izgalmas személyiség a másik. Találkozások” – mondja. Ebből kiindulva Sisáék számára fontos, hogy céges keretek között is kapcsolatot teremtsenek, csapatépítő tréningjeikkel. „Megdöbbentő, hogy emberek, akik napi nyolc órában dolgoznak együtt, mennyire nem ismerik egymást valójában.
Ezért tartom fontosnak, hogy olyan élményt nyújtsunk nekik, ahol egymás cinkosai lehetnek, és megismerhetik a másik rejtett oldalát is és egy csapattá válhatnak. Ezzel a módszerrel rengeteg elfojtott feszültséget és problémát vagyunk képesek feloldani.
Olyan szórakozási lehetőséget akartam teremteni, ahol valódi lehetőség van találkozni egymással, együtt jelen lenni és játszani. Az egyik legnagyobb problémának azt látom, hogy nem tudunk jelen lenni a pillanatban.Nincs idő megállni, kiszakadni. Mi felépítünk egy világot, ahol kizárólag egymásra kell figyelni, ahol igazán ott tudunk lenni a pillanatban, mindezt játékba oltva, észrevétlenül.”
Erről pedig – azután, hogy részt vettem egy előadáson – azt hiszem, kijelenthetem, hogy: sikerült.
Szakszervezetisként, idegen emberek táraságban, kiszakadtam a hétköznapok állandóságából, annyira, hogy a telefonomra rá sem néztem ez idő alatt és nem mellesleg, ha nem is pörköltet, de háromfogásos vacsorát ettem a színházban!
