Mindig érdekesnek találtam, hogy nagyon sokan azt mondják, az utazás a legfőbb hobbijuk, szeretnek világot látni, idegen kultúrákkal megismerkedni. Nekem az utazás nem a hobbim, hanem az életem. Ha valaki a családomból vagy a barátaim közül győzködni kezd, hogy menjünk külföldre nyaralni, általában válaszként csak kiszámolom neki, hogy például ezen a héten annyit ingáztam, hogy Rómáig elmehettem volna belőle.
A lehető legszomorúbb tündérmese úgy kezdődik, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gonosz boszorkány, aki elátkozta a mesebeli király egyetlen fiát azzal a szörnyű átokkal, hogy mától minden munkanap ki kell ingáznia menetrendszerű tömegközlekedéssel Budapestről Tatabányára és vissza. Ezt onnan tudom, hogy ebben a mesében élek évek óta. A munkám miatt bejártam a legkülönbözőbb vidéki iparvárosokat, évekig éltem Dunaújvárosban, Pápán vagy Szekszárdon, de egy évig ingáztam minden nap Tatabányára és egy évig Vácra is. Ha csak azt összeadom, hogy mennyit utaztam MÁV-val a napi ingázás közben, azzal a távval körbe lehetne utazni az egyenlítő mentén a Földet. Kétszer.
Átkozott világcsavargóként az ember kényszerű megszokások rutinjába kerül. A napi kettő-négy óra utazást nagyon nehezen lehet kompenzálni, vagy a magánélet, vagy az alvás rovására fog menni, de általában mindkettőnek vége. Ezért kénytelen vagy kondicionálni magad olyan túlélési taktikákra, amelyek segítségével át tudod vészelni a mindennapok kegyetlen hajtását, ami őrült küzdelemmé változik mind térben, mind időben.
Térben minden nap le kell győznöd azt a távolságot, ami elválaszt a céljaidtól, és nekem olyan céljaim vannak, mint Vác, Vecsés, Hatvan vagy Tatabánya. Soha nem vagy a helyeden és soha nem éred utol magad, de lankadatlanul menni kell, mindig előre. Frodóék gyalogútja a Megyéből Mordorig vidám családi kirándulás ahhoz képest, hogy mennyire kiszámíthatatlan veszélyek leselkednek rád a legapróbb viharok, felsővezeték-szakadások, műszaki hibák miatti elnézéskérések miatt, amik örökre megbénítanak egyetlen pillanat alatt egy teljes vasútvonalat. Mert lehet, hogy szépen szól mindenféle költők tollán a „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülõhazám itt e lángoktól ölelt” meg a „Börtönéből szabadúlt sas lelkem, Ha a rónák végtelenjét látom”, de azért egy óra után továbbindulhatna már végre az a nyomorult vonat bicske külsőről a semmi közepéről. 🙁
Nyáron a legrosszabb vonatozni, mert akkor a nagy hőségtől annyira megnyúlnak a sínek, hogy sokkal messzebb kerülnek egymástól a városok.
És ott van még maga a pokol, minden ingázó fekete lyuka, azok az elátkozott zónák, ahol hirtelen minden egyes nap elmegy a térerő, és teljesen ellehetetlenítve üldögélhetsz a vonaton Göd felső és Sződliget között a légüres térben, ahol semmi más nem vár rád, csak az elhagyatott, hálózat nélküli száguldó magány.
Időben pedig még sokkal rosszabb a lemaradásod magadhoz képest, mint térben, hiszen nemcsak, hogy nem vagy ott soha sehol, a távolságokat a feláldozott töménytelen idővel tudod csak áthidalni. Előbb-utóbb mindenkinél megtörténnek a szokásos beidegződések. A minden reggeli tizenhétszer lecsapott szundigomb, felkeléstől számítva tíz perc alatti gépiesen elkészülés, félálomban fogmosás közbeni kávéfőzés és ruhakeresés, az agyadban a rögzült menetrendek automatikus kalkulálása, a rohanás, a reggeli alvás a vonaton rettegve attól, hogy mire felkelsz, hirtelen Münchenben találod magad Tatabánya helyett, a leszállás, az ezredik kávé elfogyasztása a restiben, úgy, hogy gyakorlatilag azelőtt a pillanat előtt, hogy belépsz a gyár kapuján valójában még fel sem keltél, csak léteztél. Aztán hazafelé ugyanez, hogy annyi szabadidőd maradjon végül egy nap, amit percekben mérsz egyenként az alvásidőd terhére. Csipkerózsika átka ehhez képest tényleg leányálom. Őt gondolom, legalább nem cseszegették a lakótársai a száz éven át ötpercenként lenyomott szundi miatt.
Az utazás egyetlen előnye, hogy végül is akarva-akaratlanul igazi kozmopolitává válsz: ismerek minden fodrászüzletet Szekszárdon, tudom, hol lehet jó gyrost enni Pápán, a fejemben van az összes jobbkezes utca Dunaújvárosban, és gyorstárcsázón van a telefonomban az öreg raccsolós ordenáré tatabányai taxis bácsi.
Bárhol vagyok is ebben a kis magyar világban, mindenhol otthon vagyok benne.
