Egyéb kategória

„Hiszek abban, hogy ki lehet sétálni a bánatot” – Miért megyünk világgá a saját városunkban?

A rakparton ülök, közel a vízhez és a kövekhez. A város pora vékony, fehér rétegként telepszik a lépcsőfokokra. Velem szemben a Gellért-hegy, balra pedig a Szabadság híd zöld pillérei magasodnak. A város folyamatos morajlását eltompítja az apró hullámok csobogása, ahogy egy-egy hajó elhaladtával a víz a köveknek csapódik. A Duna békésen fodrozódik, szinte felháborít a nyugodtsága. Hogyan tud minden ilyen békés és halk lenni, amikor bennem csak úgy kavarognak az érzések és az indulatok?
vous - 2016.05.14.
„Hiszek abban, hogy ki lehet sétálni a bánatot” – Miért megyünk világgá a saját városunkban?

Arra gondolok, már számtalanszor jártam itt, valamilyen megmagyarázhatatlan okból mindig ide visz a lábam, ha egyedül akarok lenni. Ide jövök, ha dühös vagyok, zaklatott, nyugtalan, ha fontos döntés előtt állok, vagy csak szükségem van rá, hogy újra megérezzem az élet szépségét. Érdekes módon a városi ember ilyenkor oda menekül, ahol a leginkább megtapasztalhatja a természet közelségét. Ilyenkor úgy érzem, ezen az alig elszigetelt helyen, hogy körülvesz a város, és nem vagyok egyedül.

Kislányként is előfordult velem, hogy valamin felháborodtam, és közöltem, hogy világgá megyek. Fogalmam sem volt, hogy az hol van, de úgy képzeltem, majd az indulatom odavezet. Általában az utcánk végéig jutottam, amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is vagyok olyan mérges, és nagyon hiányozna a családom.

Ott a köveken ülve rájöttem, ma sem teszek másképp. Csak már nagyobb vagyok, picit messzebbre jutok, de még mindig hasonló érzések vezetnek, és a mai napig képes vagyok világgá menni a saját városomban.

Hiszek abban, hogy egy város hangulata a benne élő emberek érzéseiből, élményeiből, történeteiből épül fel. Néha arra gondolok, bárcsak a város beszélni tudna, bárcsak elmondhatná, hányan éreztek hasonlóan a rakparton ülve. Bárcsak elmondaná, ők mit tettek és hogyan léptek tovább. Bárcsak tudnám, mások miért ültek itt!

Amikor Budapestre kerültem, csak egy apró szeletét ismertem a városnak, aztán ahogy telt az idő, ez a szelet egyre nagyobb lett, és egyre több helyhez kapcsolódtak élmények. Sok embert ismertem meg, akik új helyeket mutattak, akik a barátaim lettek, akikkel szokásokat alakítottunk ki, és törzshelyeink lettek. A város egyre többet mutatott magából, nekem pedig egyre nagyobb helyet foglalva el a szívemben.

Sokkal inkább személyként tekintek rá, olyasvalakiként, aki rendkívül nyitott, mindenkit befogad, és senkit sem hagy magára. Mindenki megtalálhatja benne a helyét és pontosan tudja, mit érzünk, amikor zaklatottan, gondolatokkal és kérdésekkel telve menedéket keresünk benne.

Megkérdeztem a többieket a szerkesztőségben, ők hova mennek, ha világgá indulnak a városukban.

Forrás:
Cséfalvay Fanny

Andit, akinek cikkeit összegyűjtve itt találjátok, a bánatséta segítette át a nehezebb pillanatokon.

„Én egy időben – a kollégiumban és még utána is sokáig – notórius bánatsétáló voltam. Komolyan hiszek abban, hogy ki lehet sétálni a bánatot. Híres voltam arról, hogy ha hirtelen felálltam, hogy ‘Én most elmegyek sétálni’, akkor tudták, hogy valami nagyon bánt.

Egyszer végigsétáltam a 4–6-os vonala mentén a várost, mert akkor még nem ismertem úgy Budapestet, és tudtam, hogy előbb-utóbb kilyukadok a Blahán, és onnan hazajutok. Volt egy útvonalam, ami mindig a letargia legmélyére vetett, és onnan a város szépsége rángatott ki. Főleg este, amikor ki volt világítva minden. Egy barátnőmmel is gyakran végigjártuk, ha szomorú volt.

A Ferenciek terétől besétáltunk a Váci úton legközelebbi 2-es villamos megállóig, de megálltunk a tündérboltnál tobzódni a giccsáradatban. Ezután bedobtunk pár cidert a Columbus hajó fedélzetén. A látvány mindig megnyugtatott. Ezután elvillamosoztunk végig a Jászaiig – ami szintén pazar élmény, és onnan sétáltunk a Nyugatiig, ahol befaltunk egy pizzát. Majd a Blaháig, és onnan haza. Ez mindig bevált. De előfordult az is, hogy csak elindultam, és hirtelen feleszméltem, hogy hoppá, hol vagyok. Olykor pedig csak szóba elegyedtem az utca embereivel. Igen, nálam ez egy nagyon is létező jelenség.”

Junior szerzőnk, Szandi számára a céltalan bolyongásnak nyomós oka volt.

„Világéletemben nagy problémám volt, hogy nincs hova elbújnom. Otthon mindig kilencen vagy tízen vagyunk, és ha valami bajom van, akkor nem nagyon tudok egyedül lenni. Emiatt rászoktam a könyvtárba járásra és a kocsikázgatásra. Általában céltalanul bolyongok összevissza a városban, vagy elmegyek vásárolni. Ha a koliban vagyok, akkor ‘csak’ négyen vagyunk, de így is nagy a létszám, ha éppen szomorkodom a szerelmi életem miatt.”

Violának is megvan a terápiás útvonala. (Ha még nem olvastátok a szuper cikkeit, kattintsatok gyorsan ide!)

„Nekem a Váci utca Fővám tér és Vörösmarty tér közti szakasza a terápiás sétám. 9 éve költöztem Budapestre, és a Corvinusra jártam, így onnan indultam sétára, ha ki akartam szellőztetni a fejemet. Nem ismertem a várost, de a Váci utca az a Váci utca, tudtam, merre vezet, ezért mindig arra indultam. Ma már egyáltalán nem esik útba ez a vonal, de ha terápiás sétára van szükségem, képes vagyok odamenni BKV-val a Fővám térre, hogy nekiindulhassak.”

A VOUS-lányok legfiatalabb generációjának tagja Bogi is, aki nem budapesti útvonalat hozott.

„Egerben jártam gimibe, az Érsekkert a legnyugisabb a városban. Sokszor sétálgattam ott, megnyugtatott a természet és a szökőkút csobogása.”

Enci, aki szintén nemrég lett VOUS-lány, Budapesten inkább nem menne világgá.

„Otthon általában a kertbe mentem ki sétálgatni, meg a kutyámhoz. Az megnyugtatott, ha nem emberrel voltam, hanem őt simogattam. Az annyira nem volt jellemző, hogy elinduljak otthonról, de a kertben mindig megnyugodtam. Itt, Pesten általában nem indulok neki a vakvilágnak, ha valami bajom van, inkább egyedül vagyok a szobámban.”

Egy barátom szerint hasonló ez a mai kincskereső játékokhoz. Amikor indulatokkal és kérdésekkel telve nekiindulunk, általában fogalmunk sincs róla, hogy hova fogunk kilyukadni, de biztosak lehetünk benne, hogy a válaszok útközben vannak elrejtve.

Ha nyitott szívvel járunk, megtaláljuk őket. Mialatt sétálunk, kitisztulnak a gondolataink, adunk magunknak egy kis időt, hogy lehiggadjunk. Aztán forduljunk vissza, és nézzünk szembe a problémával, amely indulásra késztetett.

Ajánlott cikkek