Néha elképzelem anyámat fiatal anyaként, ahogyan áll az orvos előtt, aki azt mondja neki, hogy a gyerek nem hall. Nem volt könnyű eddig a pillanatig sem eljutni, mert mikor anyám felfigyelt arra, hogy nincs rendben minden a gyereknél, azaz nálam, akkor elvitt orvoshoz, hogy szerinte nem hallok. Kisbabaként felültetett a vizsgálóasztalra, és felhúzott egy vekkert a hátam mögött, és amikor az éktelen csörgésbe kezdett, meg se rezzentem, de az orvos szerint ez egy gyereknél normális volt.
A BERA-mérés után végül kimondták a diagnózist, hogy tényleg nem hall a gyerek. Ezután találkozott anyám azzal az orvossal, aki azt mondta neki:
„Ez a gyerek soha nem fog megtanulni beszélni.”
Néha a bennem lévő leendő gyógypedagógus azt is elképzeli, ahogy kiabál ezzel az orvossal. Nincsen arca, azt sem tudom, hogy nő vagy férfi, de minden szülőért és leendő fogyatékos gyerekért felhorgad bennem a düh, hogy egy hivatásos orvos hogy mondhat ilyet egy anyának.
Kiabálok vele, sok mindent mondok, de leginkább azt kérdezem meg tőle újra és újra: hogyan dönthet egy gyerek sorsáról mindössze egy diagnózis alapján?
Azt is mondták anyámnak, hogy vigyen engem speciális iskolába, nem lesz belőlem nagyon semmi, tanuljak meg jelelni, mintha egyébként a siket, jelelő gyerekből sem lehetne valaki. Ezzel csak két gond volt: mozgássérült kézzel nehezen sajátítottam volna el a jelnyelvet, és Szlovákiában csak szlovák nyelvű ilyen iskolák voltak: odalett volna az anyanyelvem. Anyu eldöntötte, hogy ez nem opció.
Helyette Budapestre, Győrbe vittek apukámmal vizsgálatokra, fejlesztésekre, majd az ottani tanácsok és könyvek alapján folytatta a fejlesztést otthon. Sokáig nem mondtam ki egy szót sem. A családi szóbeszéd szerint anyám éppen vasalt, mikor kimondtam az első szavam: baba. Akkor azt mondta, ha azt kimondtam, kimondom a többit is.
Logopédushoz vitt, ahol megtanultam külön az ábécé összes betűjét. Lassú volt a fejlődésem egy normális gyerek fejlődéséhez képest, és ehhez azért kötélidegekre van szüksége egy anyának, hogy ne essen kétségbe a gyerek jövőképére gondolva.
Anyám hajthatatlan volt. Mikor az integrált oktatás mellett döntött, azzal azt is eldöntötte, hogy iskola után velem tanul, minden egyes nap.
Anyám akarata kimeríthetetlen volt. Legalábbis az én szememben úgy tűnt. Számomra a gyerekkorom abból állt, hogy szavakat gyakorolunk, hogy anyám laposra ülte mellettem a fenekét, mert addig nem állt fel mellőlem, míg nem végeztünk az aznapi gyakorlással.
Ugyanez az akarat nyilvánult meg benne akkor is, mikor kivörösödött fejjel sírtam, mert nem akartam tornázni. Akkor is tornáztunk. Ha nem acélozza meg magát ezeknél az alkalmaknál, soha nem kezdett volna el mozogni a sérült kezem. És ugyanez munkálkodott benne akkor is, mikor nem csavarta ki helyettem a felmosórongyot, hanem meg kellett oldanom valahogy. Enélkül nem lettem volna ennyire önálló.
Valahol az is benne lehetett az akaraterejében, hogy ő megmutatja a kételkedőknek, hogy igenis van értelme. Mert voltak kételkedők, akik nem hitték, hogy sikerül, hogy viszem valamire.
Voltak, akik azt gondolták, ez talán feleslegesen belém ölt energia. Volt tanár, akinek az első tanítási napon átszaladt a fején, hogy ezzel a gyerekkel csak pluszgondja lesz. Egy anya ezt megérzi. Szerintem mérhetetlenül fáj is ez egy anyának. Nekem fájna. Dühös is lennék.
Aztán anyám kitartásának köszönhetően bebizonyosodott az ellenkezője. A pozsonyi fülorvos szeme kikerekedett, mikor elmondtam életem első szlovák versikéjét. A tanárok megnyugodtak, hogy viszonylag szorgalmas és nyugodt gyerek vagyok, aki tanulni akar.
Szerencsénk volt. Jó volt a természetem, a képességeim, jó volt a családi háttér, volt két kitartó szülő, aki nem sajnálta a fejlesztésekre az időt: ki tudtuk hozni belőlem a maximumot.
Azóta is azt mondom, hogy minden gyerek sorsa sok tényezőtől függ. Egy diagnózis még nem minden. Kell az akarat gyógyító természete is.
Anyámtól átragadt rám az akarás képessége. Emlékszem a kínlódás forró melegére, ami végignyilallott a testemen, amikor például szlovákul kellett tanulnom. Gyűlöltem. Nehezen ment, azt se értettem, mi történik az órán, és miért kell a könyv felett görnyednem délután. Mit kell megértenem?
De megtanultam anyutól, hogy ha akarsz, akkor annak lesz eredménye. Meg kell csinálni. Meg tudod csinálni, ha utálod, akkor is. Nekem muszáj, mert egyszerűen csak így tudok érvényesülni. Ez az érzés áthatotta az iskolás éveimet, és sokat profitáltam belőle. Számomra nem létezett lehetetlen.
Nagyon sokáig azt gondoltam, nincsenek korlátaim, elvégre, aki akar, az még hallássérülten is képes bármire. Túl sokat tanultam, túlságosan maximalista voltam. Nehezemre esett elhinni, hogy van olyan, ami nem sikerülhet.
Volt ebben egy adag megfelelési kényszer is, hogy ha már nem hallok, legalább legyek másban tökéletes. Mindenben.
Nem volt jó érzés szembesülnöm azzal, hogy vannak dolgok, amikre nem vagyok képes, még minden akaratom ellenére sem. De azt is meg kellett tanulnom, hogy nem az akarattól függ minden. Ha valamit nagyon akarsz, és nem sikerül, az nem jelenti azt, hogy nem akartad eléggé.
Keserű pirula ez, de le kell nyelni. Az akarat néha nem elég. De hogy megpróbáltad, az bőven az.
