Az Ivan & The Parazol az az együttes, akinek a fellépéseire ugyanúgy ellátogat a tizenéves korosztály, mint a negyvenes rocker-apukák, és ez nem véletlen. A huszonévesekből álló zenekarról furcsamód a mérhetetlen tudatosság jut eszembe elsőként, ami megjelenik a zenei fejlődésüktől az imidzsükön át az interjúkban adott legkisebb válaszaikban is. Ennek hátteréről beszélgettem a frontemberükkel, Vitáris Ivánnal.
Zsúfolt budai kávézóban találkozunk, Iván választja a helyet. Pontosan érkezik, répatortája mellé egy sört rendel. Imidzsének állandó kelléke a retró matricákkal tarkított régi kis bőrönd, amelynek kiemelt szereplője egy analóg fényképezőgép. A beszélgetés alatt egy Robin Cook könyvtől is könnyen elkalandozik, mégsincs szüksége időre, hogy átgondolja az – amúgy választékosan és mindenre kiterjedően adott – válaszait. Lenyűgöz, hogy huszonnégy évesen hogy tud valaki ennyire egyben lenni.
Iván szerint korszakos zenét kell írni olyan üzenettel, ami túléli a zenekart is. Olyan dalokat kell létrehozni, amik nem generációfüggők. Úgy gondolja, magas a százalékaránya annak, hogy amikor nagyon sok időt és energiát fektetünk bele egy munkafolyamatba, akkor az sikeressé válik.
80% hard work, 20% szerencse.
Igazából elég ritkán beszélhetünk olyan esetekről, amikor egy hirtelen jött siker mögött pusztán a szerencse áll. A zenekar tagjai a kezdetektől fogva nagyon ügyelnek a saját és az együttes önazonosságára. Tudatosan kell odafigyelni arra is, hogy az ember ne szálljon el a sikereitől. Jó mód erre az, hogy olyan emberekkel veszik körbe magukat, akiktől tanulhatnak. Leginkább alázatot. Ha megbecsülöd azt, amit elértél, azzal is növeled az esélyét annak, hogy legközelebb is szembe jön majd egy jó lehetőség.
A belőlük áradó tudatosság másik oka az, hogy mindig koncepciókban gondolkodtak. Szeretnék, hogy a zenekar egy könyv legyen, egy kézzelfogható, végigírt regény. Legyenek végigvezetve a dolgok. Az elején beletelt másfél évükbe, hogy mindent a helyére rakjanak. Onnantól kezdve, hogy ez színpadon van, úgy kell felfogni, mint egy színpadi mű. Van dramaturgiája, díszlete, megjelenése, monológjai.
Soha nincs olyan, hogy tökéletes, de olyan van, hogy már se elvenni, se hozzáadni nem tudsz.
Szeretnek valamit a végsőkig gyúrni, de nem azért, hogy tökéletes legyen, hisznek abban, hogy valami attól lesz szép, mert nem tökéletes. Most is pontosan tudják, hogy mi nem volt jó az előző lemezükön vagy koncertjeiken. „Folyamatosan fejlődni kell és az a jó, ha az emberek is látják, hogy ezt te mennyire veszed komolyan. Emberek vagyunk, nem gépek, a tökéletességet úgysem fogjuk elérni. De ez ettől szép.”
