Ha valamit megtanultam, az az, hogy a gyalogos közlekedésben a szív megerősödik, mert a pulzus az egekbe repül, meg hogy soha ne menjek mások után, mert attól, hogy ők nem figyelnek a saját testi épségükre, nekem még kell. Sétálni pedig szeretek, de amikor a megvadult tömeg megindul ész nélkül… na, hát azt nem.

Tudjátok, az a reggeli szambázás, amit az átkelőhelyen műveltek a közelgő kocsival: leléptek a járdára, majd vissza – és ezt végtelenítve. Mert gőzötök sincs, hogy lelassult a kocsi vagy nem, villogott vagy nem, intett vagy bemutatott: szóval átenged vagy sem.

Forrás:

pexels

Hallássérültként a kezdetek kezdetén, mikor vidéki lányként Pestre kerültem, azt gondoltam, ennyi autó között ennyi gyalogossal csak nem lesz bajom, majd megyek a többiek után. Aha, csak nem számoltam a piroson még gyorsan átszaladó gyalogosokkal, akik miatt majdnem levitte a lábam egy autó. Azóta amíg piros van, én nem mozdulok a járdaszegélyről, még ha mindenki más elindult, akkor sem.

Az örök para: mekkora távolság és kilométer per óra sebesség kell, hogy TUTI átérjek a kocsi előtt? Elvégre nem engedhetek el mindenkit. Meh.

Át akartok jutni az út másik felére, de a gyalogos-átkelőhely mindkét oldalatokról kilométerekre van. Időpazarlás. Kísértés arra, hogy átszaladjatok az úton szabálytalanul. Most melyik utat válasszam?!

Létezik a lépcsőn jobb és bal oldal. Van ennek egy tök egyszerű szabálya, hogy zökkenőmentesen közlekedjünk egymás mellett, bónusz, hogy a lépcső is elég széles hozzá – nem létezik ember, aki olyan szélesre hízna, hogy ne férnénk el egymás mellett. De ha már esetleg majdnem sikerül engem valakinek a lépcső aljára küldenie, akkor egy bocsit is dobjon utánam.

A lényeg, akár gyalogosként, akár autóvezetőként hasítotok a városban, vigyázzatok magatokra és egymásra na meg rám. Ha pedig még bizonytalanok vagytok az autósok világában, és még épp csak megszáradt a pecsét a jogsitokon, olvassátok el Nóri cikksorozatát, aki rendszeresen hasznos tanácsokkal lát el benneteket!