Miért is nem szakíthatunk úgy egyes „barátainkkal”, mint a pasikkal, akikkel már nem közös az utunk? Egyik kutya, másik eb. A mérgező barátságokat lezárni sokszor nehezebb, mint kilépni egy rossz párkapcsolatból. Íme néhány eset, amikor muszáj átadni az elbocsátó szép üzenetet.
Amikor energiavámpír a másik…
…és tőled vár megoldást az életére, aztán még téged hibáztat.
Mi is ez?
Van az a karakter, aki egyoldalú terápiás kapcsolatként tekint a barátságra, és mellé még állandóan játszmázik is. Ötször-hatszor átbeszéli veled egy problémáját (akkor is, ha közben te épp a halálodon vagy), tanácsot vár tőled, de közben mindent hárít: „igen, de”, végül pedig: „jó, de te azt nem is tudod még, hogy…”.
A végén persze ott állsz teljesen lefáradva, ernyedten és évekkel öregebben. A legszebb az egészben: pár nappal később még te vagy a hibás, mert nem adtál elég jó tanácsot, netán nem álltál mellette teljes mellszélességgel, amikor valami egészen hajmeresztő – veszélyes, megalázó – dolgot művelt.
Mit lehet tenni?
Miután egy ideig szüneteltettük a barátságot, majd átbeszéltük a dolgokat, kiderült, hogy rengeteg rossz családi minta és önértékelési probléma volt a gyökere a rossz kommunikációnak és a mögötte álló elfogadhatatlan motivációknak.
Én is azért tűrtem az energiatolvajlást, mert közben valahol mégiscsak élveztem a hatalmi pozíciót, hogy tét nélkül oszthatom az észt, hiszen a megvalósítás felelőssége másnál van. Ilyenkor muszáj megérteni, hogy a játszma addig folytatódik, amíg mi is részt veszünk benne (ennek oka többnyire az, hogy titokban élvezzük a mindentudó guru szerepét, mert önbizalmat ad). Amint leállítjuk a másikat, újra szabadok és energikusak leszünk.
Amikor mindig csak B opció vagy…
…nem időt szakít, hogy együtt legyetek, hanem kitölti a lyukas időt veletek.
Mi is ez?
Az én baráti kapcsolataim lazák: a szűk körrel ott vagyunk egymásnak, amikor a másiknak szüksége van ránk, de nincsenek kötelező körök: bejelentkezés fix időpontokban, hogy élek, találkozó csak azért, mert eljött az ideje. (Ne röhögjetek, ismerek olyan embereket, akik még a bensőséges kapcsolataikat is komoly szabályrendszer mentén intézik.)
Ennek a fene nagy rugalmasságnak a rákfenéjeként aztán kissé rapszodikus is vagyok. Ha nem jelzik, hogy fontos, hajlamos vagyok rugalmasan kezelni a visszahívásokat, mondván, majd beszélünk, amikor mindketten épp ráérünk. (És néha kimegy a fejemből, hogy mit is beszéltünk meg.) Ez nem szép dolog tőlem, tudom, de néha telítődnek a kommunikációs csatornáim, és ambivertáltként – hogy mi ez, arról itt írtunk bővebben – vissza kell vonulnom egy időre a feltöltődéshez.
Mit lehet tenni?
Ebben a menüpontban tehát én is sáros vagyok: majd összefutunk; hívlak időben, ha a városban leszek; még nem tudom, mikor; meglátjuk. Érzem én néha – utólag –, hogy ez már játék a másik idejével, ami szintén energiatolvajlás, de egyszerűen sokszor annyira sűrű a program – és annyira szükség van a csendre is –, hogy nem megy másképp.
Szép tükör éppen ezért, amikor az élményanyagot a másik oldalról tapasztalom meg: én vagyok a B opció, az esetleges, a második, a „lehet”, a „még nem tudom”, aki csak vár.
Jobban belegondolva, ha a kapcsolat alapvetően szimmetrikus, egy-egy ilyen eset még a „belefér” kategóriába tartozik, ha mellette adott a kölcsönösség és a bizalom, de az aszimmetrikus kapcsolatoknál egy ponton túl muszáj zárni.
Amikor folyton kibeszél másokat…
…aztán együtt lóg velük és susmusol.
Mi is ez?
Tipikus. Közeli társaságbeli emberrel szerencsére nem fordult elő, de régi kollégával már igen. Több felvonásban is volt szerencsém végighallgatni, hogy X. Y. mekkora szánalomvölgy, és milyen gáz dolgai vannak (már ez is kényelmetlen volt), aztán jó eséllyel még aznap, de azon a héten minimum láttam az illetőt X. Y.-nal susmusolni, bizalmaskodni, közösködni.
Ilyenkor az embernek óhatatlanul az a kényelmetlen érzése támad, hogy rólam is hasonlókat mond másoknak a kedves ismerős, ami nem hozza meg a kedvemet a szívélyes információcseréhez. Jobb tartani ilyenkor a három lépés távolságot.
Mit lehet tenni?
Nem szeretem a korral kapcsolatos előítéleteket, de magamon látom, hogy ahogy vénülök, az ilyesfajta rosszindulatú közösségi pletykára egyre kevésbé vagyok nyitott. Középiskolás fejjel még izgatott, mi történik másokkal a színfalak mögött, és éreztem, hogy a bennfentesség (vagy annak látszata) komoly csoportdinamikai hatalom.
Ma már egyszerűen nem foglalkoztat, mi van azokkal, akik nem állnak közel hozzám (ráadásul eleve csökkent azoknak a dolgoknak a száma, amik meglepetést vagy viszolygást váltanának ki belőlem). Az ítélkezés fiatal dolog, legalábbis lelki értelemben:
ha kicsit is többet láttál már a világból, tudod, hogy csak a madarak utaznak első osztályon…
Csak úgy dobja a barátait, megbeszélés, tisztázás nélkül…
…nincs elfogadás, bizalom.
Mi is ez?
Amikor látjátok, hogy egy bizalmas barátotok három-négy havonta látszólag hideg fejjel töröl embereket az életéből (mert nem úgy viselkedtek, ahogy ő elvárta volna), előbb-utóbb gyanút fogtok, hogy… helló, lehet, hogy hamarosan rátok is sor kerül.
Néhány éve egy bizalmas barát kiadott engem egy pszichopatának, hogy közelebb kerülhessen hozzá. Megbocsátottam, mert átláttam, hogy felelőtlenül viselkedett, amikor azonban a másik fenyegetni kezdett engem merő féltékenységből (nem akart osztozni a barát figyelmén, szeretetén), kicsúszott a lábam alól a talaj.
Elég hidegen és érzéketlenül kijelöltem a határokat, és megüzentem, hogy nem fogok finomkodni, ha ártani mer. Másnap bocsánatot kértem, jeleztem, beszéljük ezt meg higgadtan, de akkor az, akit barátnak hittem, már elutasított, és a közös ismerősi körben történő befeketítésemmel volt elfoglalva. Később is próbáltam tisztázni az ügyet, nyitottan az ő szempontjaira, de soha nem volt képes szembenézni azzal, ami történt. Ez részben érthető: az antiszociális manipulátor az édesanyja volt, a legfontosabb szereplője életének.
Mit lehet tenni?
Egy igazi, mély barátságba bele kell hogy férjen az, hogy a másik hibázik, bocsánatot kér, megbeszélitek a problémát, és tiszta lappal folytatjátok a kapcsolatot. Egész egyszerűen azért, mert ott van a bizalom, hogy a barát nem akar rosszat, legfeljebb kétségbeesett, és szűk a mozgástere, esetleg nehéz időszakot él át.
A viselkedésére mondhatunk nemet (sőt, vannak helyzetek, amikor muszáj is nemet mondani), de a kapcsolatot tisztázás nélkül lezárni egy életre a legtöbb esetben nem más, mint gyerekes dac, menekülés önmagunktól.
(Igazából van, hogy még az is rendben van, ha a történtek után lezárjuk a kapcsolatot, de tisztázás nélkül zárni minden ajtót már olyasmi, ami az egész barátság létjogosultságát visszamenőleg is alaposan megkérdőjelezi.)
Amikor nem szimmetrikus a kapcsolat…
…és a másik folyton lehúz benneteket.
Mi is ez?
Ez amikor a barát – már ha nevezhetjük annak – pusztán arra használ benneteket, hogy saját nagyszerűségét bizonyítsa magának és a világnak. Ő a vonzóbb, a sikeresebb, az érdekesebb, a gazdagabb, és ti csupán alattvalóként, legfeljebb lelkes társalkodónőként, testőrként jelentek meg mellette. Folyamatosan kioktat, lenyom, idealista törekvéseiteket kineveti, sárba tiporja: ugyan már, ez úgyse fog menni. Bezzeg ő! Elvárja az állandó csodálatot, ti pedig hálásnak is érzitek magatokat – legalábbis eleinte –, amiért egy ilyen nagyszerű ember hajlandó leereszkedni hozzátok.
Mit lehet tenni?
Aszimmetrikus viszonyban lenni bárkivel is olyan dolog, amit muszáj kerülni, bármilyen jellegű kapcsolatról is legyen szó. Ha nem lehettek önmagatok, nem vállalhatjátok fel a gyengeségeiteket félelem nélkül, illetve nem találkoztok teljes elfogadással a szeretteitek részéről, akkor valami nagyon nem stimmel: meneküljetek!
Noha ezekről a „barátságokról” talán nehéz lemondani, higgyétek el: ha megteszitek a döntő lépést, először a szabadság mámorító érzése ragad magával benneteket, majd hamarabb megérkeznek az új, méltó barátok, mint hinnétek. Így legyen!