Féltem hát a kígyóktól nagyon, de azért szívesen olvastam kígyós meséket, néztem kígyós filmeket is. Mert borzongani azért szeretek. Riki-tiki-tévi, a kis mongúz történetét például imádtam. Félelmetes harcát a pápaszemes kobrával máig magam elé tudom idézni. Izgalmas volt, lúdbőröztető a mese. A mongúznak drukkoltam persze. Ma is így tennék, de azért megváltoztak érzéseim a kígyónépség irányába.
Viperakaland
Volt néhány találkozásom velük. A legveszélyesebb még az Alföldön, a falu melletti kaszálón esett meg. Nyáron napestig ott hancúroztunk a szomszéd gyerekekkel meg a mostohabátyámmal az illatos gazban. Alig lehetett hazacsalogatni minket, árkot ugrottunk, versenyt futottunk, vagy csak hemperegtünk. Falusi gyerekként, mezítláb. Annál az esetnél rajtam volt a sor, én ugrottam volna át az árkot, de az árok túlsó oldalán álló mostohabátyám rám üvöltött. Álljak le, ne rugaszkodjak, baj van.
Fogalmam se volt, mire célzott. Nem volt egyértelmű, azt hittem, csak szórakozik velem. Amikor harmadszorra is nekilendültem volna, akkor nyögte csak ki, könnyekkel a szemében, hogy a parton, ahol földet érnék, egy megtermett vipera napozik.
Nem lett volna szerencsés találkozás, máig úgy hiszem, a mezítlábas landolásom.
Kígyóbőr
Később egy óriási erdei sikló billentett ki nyugalmamból. A méhészek jól ismerik szokását: a sikló gyakran telel együtt méhekkel. Bebújik két kaptár közé, lopja a meleget. Madártollat akartam kikotorni a kaptárak közül, egy siklóba ütköztek kutató ujjaim. Máig kísért a borzadály, pedig a sikló tapintása nem volt kellemetlen. Puha, száraz, szinte selymes a bőre.
Semmi köze a valóságnak a rémképes víziókhoz. Mégis megdermedt a vér az ereimben. Később megtaláltam levetett bőrét a kaptárak mellett. Varázslatosan szép volt, őriztem sokáig a kígyóbőrt.
Sikló fogságban
A legmeghatározóbb élményem azonban már felnőttként, akkor háromgyerekes anyukaként ért utol.
A Balaton-parton töltöttük a napot a srácokkal, úgy, ahogy szinte minden nyári napot szoktuk. Én napoztam, olvastam, fél szemmel mindig a fiúkat lesve, merre hancúroznak, milyen mélyre merészkednek.
Egy alkalommal arra kaptam fel a fejem, hogy a legnagyobb fiú felkiált, és magához szorít valamit. A kövek között egy vízisiklóra bukkant. Szegény valahogy belekeveredett egy piros műanyag gyümölcshálóba. Az ráfeszült, belevágott a húsába, szinte belenőtt a sikló a hálóba. Iszonyatosan szenvedett. Úgy gondolom, éhes is lehetett nagyon. A háló miatt nem tudott vadászni. Haldoklott.
Kígyóvérre szomjas emberek
A kiáltásra összeszaladt a parton a nép. Vérszomjas tömeg gyűlt azonnal a sikló meg a fiam köré.
Üssük agyon! – kiabálta egy pocakos családapa, és megragadta a legközelebbi követ! Csapjuk inkább földhöz! – javasolta valaki más, és mutatta is a szörnyű, ostorcsapásszerű mozdulatot, ahogy kiverhetnénk az életet a siklóból. Egy oroszul beszélő férfi megragadta a karom, „oпасные змеи” – sziszegte bele az arcomba –, veszélyes, veszélyes kígyó!
Akkorra már Csabi két öccse is ott termett, úgy álltak siklót ölelő testvérük mellett, hogy azt a római légió hadvezérei is megdicsérték volna. Élő pajzsként fogták közre a bátyjukat.
Akkor láttam először legnagyobb fiam szemében azt a villanást, amit azóta oly sokszor, ha nála gyengébbet kell megvédeni. Vad, veszélyes szikra lobbant, pedig még tízéves se volt. Láttam, kész konok fejjel rontani bárkinek, aki ártó szándékkal közeledik a sikló felé.
Láttuk, mennyire szenved szegény
Nyugi! Nincs baj! – szóltam oda a srácoknak, és elrohantam a törölközőnk felé. Aki ismer, tudja, teljes elsősegély-felszereléssel közlekedem ma is. Nálam mindig van kisolló (kisbicska, csavarhúzó, sebtapasz… a fiúk mellett soha nem lehetett elég jól felkészülni váratlan eseményekre). Akkor is jól jött a körömolló.
Letettük a siklót a földre, közrefogtuk, és olyan gyengéden, ahogy csak lehetett, levágtam róla a hálót. Láttam, mennyire fáj neki, mennyire felsértette a bőrét a műanyag, láttam, mennyire szenved. Végtelenül sajnáltam szegényt, de nem tudtam, mit tehetnénk még érte, ezért Csabi felvette megint, és beúszott vele messzire a hűvös, gyógyító vízbe, jó messzire a kígyóvérre szomjas, nehezen csillapodó emberektől. Ők persze haragudtak ránk nagyon, elmaradt a kígyóölés, csalódottak voltak sokan – hallottuk a megjegyzéseket is: „Ezek hülyék”, „Majd jól megharapja a gyereket, aztán nézhet!” , „Idióta, de majd a maga kárán tanul!”.
Elengedtem a fülem mellett a sértéseket. Egy kicsit távolabb húzódtunk a többi nyaralótól, elszaladt a nap. Késő délután, amikor már nem perzselt annyira a hőség, egy könyvvel a kezemben a vörös kövekre ültem. A lábam a vízbe ért. Olvastam, élveztem a fényt, a gyerekek hancúrozását. Aztán valami hozzáért a lábamhoz. Nem hittem a szememnek. A mi megmentett kis siklónk tért vissza. Megismertem, derekán még ott virított a háló brutális nyoma. Engem nézett, és mintha mondani akart volna valamit.
Nálam racionálisabban működő ember nyilván azonnal rávágná, hogy azért úszott vissza, mert az a partszakasz a vadászterülete, halálosan éhes volt, végre lekerült róla a háló, végre tudott vadászni. Biztos így van. Biztos ez is egy lehetséges magyarázat. Én azonban mást gondoltam akkor, és mást gondolok most is.
Én egészen biztosan tudom, hogy az a sikló nem volt közönséges sikló. És a megmentése is több volt, mint egyszerű „állatvédelem”. Mert kívánhattam hármat. És én meg is tettem.
Azt kívántam, a fiaim szemében sose hunyjon ki az a vakmerő, védelmező szikra. Legyen erejük, bátorságuk és hitük tenni másokért. Teljesült. Aztán azt kívántam, a három fiam mellé születhessen egy kislányom is. Teljesült.
A harmadik kívánságom titok, és teljesülése még várat magára. De nem türelmetlenkedem. A világ úgy működik, ahogy annak működnie kell. Teljesülni fog az utolsó kívánságom is.
