Remélem, nem. Remélem, soha nem éltétek át és soha nem is fogjátok átélni a nélkülözés ennyire agresszív test- és lélekgyötrő formáját.

Audrey Hepburn átélte a zsigergyilkos éhezést. Csak tízéves volt, amikor Hollandiában utolérte a II. világháború. Rettegésben és nélkülözésben próbált édesanyjával életben maradni. Az éhhalálhoz közeli élményt is megtapasztalta: a háború vége felé segítette az ellenállást, elkapták, egy hónapra egy sötét pincébe zárták, ahol valóban majdnem belehalt az éhezésbe. Sikerült megszöknie, de a nélkülözés mély nyomokat hagyott a lelkében. Soha többé nem lehetett az a gondtalan gyerek, fiatal lány, aki a háború előtt volt.

A gyerekéhezés azonban egész életében kísértette, nem véletlenül vállalt szerepet az UNICEF nagyköveteként, ahol csak tudott, fellépett a gyerekszenvedés minden formája ellen. Nekem ő ezért példaképem, habár hattyúnyakát, kecsességét is csodálom, a lelke az, ami miatt az én szememben ikonná nemesült. Származástól, filmjeitől függetlenül.

Forrás:

audreyhepburn.com

Én ismerem az éhezést. Gyerekkoromban volt részem benne. Az agyammal nem emlékszem ugyan pontosan rá, halvány képek maradtak meg csupán. A szörnyülködés például, ahogy idegenek megnéznek, megjegyzéseket tesznek, hogy nézünk ki mi, a kicsik, a képtelenül felfúvódott hasunkkal. Képek a kőkeményre száradt szaloncukorról, mennyire faltuk és az ízélmény, mert akkor is édes volt nekünk a szaloncukor, ha bele is törött szinte a fogunk. Képek a beszáradt kiflivégről, ami igazi csemege volt. A zacskós kakaó látványa, ami maga volt a csoda, hogy lesz. Hogy kakaó lesz vacsorára. De ezek tényleg csak élményszinten, valahol mélyen maradtak meg. Azért nem bánom, hogy más válogathatott és ma is válogat a kenyérfélék között.

Később persze felszínre törtek az élmények. Amikor már felnőttem és nekem kellett gondoskodnom anyaként a gyerekekről.

Olyankor egyszer csak rémületes erővel lecsap rám a parancs, hogy tartalékoljak. Cukrot, lisztet, olajat. Halmozzak fel élelmiszert. A gyerekek nevezték ezt el „jégkorszaknak”. Sokat nevettek rajtam és élvezték, hogy hegyekben áll otthon a háztartási keksz, a nápolyi, a konzerv. Amikor már nagyobbak lettek és képes voltam én is beazonosítani (és uralni jobban) ezt a gyötrő késztetést, akkor már nem nevettek. De a jégkorszak – mint családi fogalom – megmaradt.

Forrás:

iStock

Ezt a halmozást aztán másnál is megfigyeltem, de csakis olyanoknál, akik átéltek hasonló nélkülözést. Időseknél, akik túléltek egy-két világégést. Dédónál például, aki fiatalasszony volt a II. világháború alatt és neki kellett megoldania, hogy a négyéves kislánya életben maradjon. Nála láttam, hogy van tartalék. Igen, cukor, liszt, olaj, konzerv. Kávé, só. Meg gyufa, és tüzelő is.

„Bármikor kikapcsolhatják a gázt” – mondta mindig, és takargatta gondosan a néhány öl fáját. Én nem nevettem rajta, a lelkem mélyén éreztem, átéreztem a félelmét.

Ahogy képes voltam átérezni a kinshasai gyerekek éhségét is.

Kongóban járt ismerősömmel készítettem interjút, ő mesélte, hogy fánkot sütött és a gyerekek a porba leesett fánk után a port nyalták a földről. Mert a pornak fánk íze volt. Akkor azért elakadt az interjú, sírtunk egy sort mindketten. Ő azért, mert az ezzel való szembesülés rémületes élmény volt számára (át is írta a teljes életét), én azért, mert a gyerekéhezés – legyen annak bármilyen jellegű személyes, családi vagy társadalmi oka – megbocsáthatatlan bűn a szememben. El nem fogadható, szörnyű felnőttvétek.

Forrás:

iStock

Van azért pozitív hozadéka is a gyerekkori éhségélményemnek. Például az, hogy jó vendéglátó vált belőlem. Barátaim, ismerőseim azt hiszem, szeretik is ezt, mert tőlem éhesen nem mehet haza senki. Traktálok hangosan, ugorjon be akár öt percre valaki, biztos megkérdezem, éhes-e, szomjas-e. Etetek-itatok és csomagolok is, ha úgy látom, szükséges.