Ahogy eszel, úgy szeretkezel?
Eljön az a pont az ember életében, amikor tabuk nélkül szeretne beszélni intim dolgokról is. A barátainkkal egész könnyen megtesszük, na de ismeretlenekkel? Még akkor is nehéz, ha csak a hallgatóság vagyunk. És otthon, ahol igazán célravezető lenne (a kapcsolat minőségét javítandó), a párunkkal működik ez a fajta kommunikáció?
Megkérdeztétek már egymástól, „mire vágysz”? Magadtól megkérdezted már, „mire vágyom”?
A vágyak alatt nem a „szebbnél szebb” fantáziákat értjük, hanem azokat a gondolatainkat, képeinket, érzéseinket, amik örömet okoznának nekünk. Amikor ezek a kérdések elmaradnak, egyrészt nem leszünk tisztában a valós igényeinkkel, sem a partnerünkével, másrészt elmarad a megvalósítás és egy nagy kupac űrt fogunk találni magunkban, amit feltehetőleg evéssel és különböző ízekkel fogunk pótolni.
Jön a sóvárgás a krémes után, egy tábla csoki tíz perc alatt eltűnik, netán a sós mogyoró kelendőbb, vagy dupla adag ebéd sem elég. Kinek, honnan ered a hiányérzete és ez a hiányérzet milyen érzést kapcsol be.
Ilyen összefüggésekre mutatott rá Horváth Norbert gasztro és táplálkozás coach és Hummel Zsolt intimitás-gourmet Érzéki örömök a tányéron című előadása, amin Dórival és Tinivel vettünk részt. Egy ilyen témát mindenki izgalommal vár, a magam részéről azért örültem, mert évek óta foglalkoztat, hogy miért tör ránk a habzsolás, miért okoz mámort egy süti, hogyan kapcsolnak be emlékek különböző ízek hatására, egyáltalán, milyen kapcsolat van az érzelmeink és az étkezésünk között.
Nem titkoltan érzelmi evő vagyok, amit már egész jól kezelek, de a mai napig érdekes érzés jár át, amikor egy-egy sütemény eszembe jut. Jó ideje feltűnt, hogy nem mindig ugyanarra az édességre vágyom. Van, amikor a krémesről álmodozom, másszor a somlói csokiöntete mozgatja a fantáziámat, aztán a roppanós karamellt fogadnám nagy örömmel. Megenni mégsem annyira esik jól, valami mást igénylek. Persze előfordult, hogy betértem a cukrászdába is, ám azt vettem észre, hogy ideig-óráig szűnik a hiányérzet, tehát a süti valójában csak átmeneti enyhülést hoz.
Nem az édesség habzsolása volt a megoldás, hanem felfedezni a mögöttes mozgatórugót. Egész könnyű kitalálni, hogy a krémes utáni sóvárgás mögött a gyengédség iránti vágy húzódik, hiszen ez a lágyság egy puha ölelésre emlékeztet. A csoki már mélyebb szintekre evez szerintem.
Csodás dolgokat fedeztünk fel az előadáson
Beleolvadtunk a székbe, hogy ilyen érzékien lehet elmesélni egy osztrigaevés történetét…
Az egyik naprakész része a témának a gyorsételek elterjedése. Felgyorsult a világ, nincs időnk enni, nincs időnk egymásra. Nincs időnk szeretkezni, egymást felfedezni. Az internet, a képek pótolnak sok mindent, miközben a valós emberi érintések elmaradnak – tutira megyünk és ott érintjük a másikat, ahol biztos jó neki, és miután biztos jó lesz nekünk is. Szóval, csak az éhségünket csillapítjuk, na de mikor is élveztünk ki utoljára egy falatot? Mikor figyeltük meg a különböző fűszereket, a textúrák játékát, akár a saláta roppanósságát, a szőlő belsejét, vagy a pörkölt és a nokedli találkozását a szánkban? Talán még sosem.
Ha párhuzamot vonunk, akkor igaz ez arra is, hogyan viszonyulunk a párunkhoz. A saját igényeink kielégítése fontos általa, vagy valóban jó a nyakába bújni, szeretjük az illatát és olyat ad, ami bizsergeti a lelkünket? Azért eszünk, hogy együnk, vagy azért eszünk, mert jólesik? Azért főzünk, mert „kell”, vagy mert jólesik adni, jólesik együtt enni?
Azért szeretkezünk, mert sürget a vágy, vagy mert jó örömben lenni?
Nagyon érdekes kérdések, a válaszok még érdekesebbek, mindenkinek a saját útja szerint adatnak meg. Imádom az élet játékosságát. Ennél sokrétűbb volt az előadás, érdemes egyszer részt venni rajta. Pironkodtunk, kuncogtunk, sok új dolgot tanultunk, de a legfontosabb:
Csak szenvedéllyel és szeretettel érdemes főzni és élni!
Egy gondolat zárszóként: önnön magunkkal kapcsolatban oda kéne eljutnunk, hogy a saját formáinkon is el kéne tűnődnünk, nem a hibákat keresve, hanem tényként elfogadni azt, amilyennek teremtődtünk. Magunkat is végignézni, akár a tükörben, az ítélkezés szemüvegét levéve, csak szemlélődve, ami tetszik, azt csodálva.
Hogy ez miért lenne fontos? Mert belőlünk indul minden.
