Talán életemben először akkor legyintett arcon a szabadság, mikor apu a nyakába vett a piacon, és a magasból néztem alá mindenkire. Az volt akkor számomra a világ teteje, és nem akartam máshol lenni. Aztán később akkor éreztem szabadnak magam, mikor kimerészkedhettem a házunk udvaráról a faluba, később túlmerészkedhettem a falu határán, majd ezek a határok egy város és ország határaivá változtak.

Repültem már, rengeteget. Sokáig azt gondoltam, a szabadság az olyasmi, mint amikor a madár repül, mert örökké tart, csak a halál vethet neki véget. Csak amikor egy fáradt hajnalon kiültem a házunk lépcsőjére, és vártam a napfelkeltét, teavizemben pedig feloldódott a filter, akkor kezdtem kicsit másképp látni. Kis szappanbuborékokat eregettem, lábamra csöpögött a víz, és akkor ismertem fel, hogy mi is az a szabadság. Olyan, mint a buborék, ami száll a levegőben, majd kipukkan valahol, valamikor.

Forrás:

pixabay

A szabadság csak addig tart, míg tart, aztán más lép a helyébe. Csak a pillanatban létezik, az olyanokban, mint amikor éppen ültök a lépcsőn, és hazatértek magatokba. Befészkelődtök, ellazultok, szabadok vagytok egy pillanatig. Aztán a buborék kipukkan, és a szabadság megint mást jelent.

Számomra például azt, hogy rugalmasan kezelem az életet, lazán, mintha kicsit naiv lennék. De szabadság nekem egy csoki, egy ölelés, egy puszi, egy döntés. Szabadság a munka, mert szeretem. Igazából a szabadságnak nincsenek határai. Ha lennének, megszűnne létezni.