Imádtam a Szex és New York végét! Tudjátok, amikor Carrie Párizsba ment az Orosszal. És nem azért, mert valóra vált minden lány álma, mert nem vált. Carrie-nek Párizs egy nagy csalódás volt, magára hagyták, félredobták, de a végén mégis megtalálta, amit keresett. És nem Párizson múlt, a város hozta, amit vártunk tőle.
Az én történetem nem pont olyan, mint a kedvenc sorozatom, de ordított az életem egy kis kalandért. Párizsba mentem. Ahogy Carrie-nek, nekem is megvan a magam Mirandája, Charlotte-ja és Samanthája, csak az a különbség, hogy én magammal vittem őket Párizsba, illetve ők engem, de ez részletkérdés.
Istenem, bárcsak annyiszor vehettem volna egy Louis Vuitton darabot, ahányszor megpróbáltak lebeszélni az útról! Érthető volt az aggodalom a merényletek miatt, de ennél több kellett volna, hogy elvegyék a kedvem.
Ha Párizs ember lenne, ő lenne az a nő, aki egy napon lenni akarok.
Nem tudod megmondani, mitől más, mint a többiek. De van benne valami rejtelmesség, elegancia és kacérság, amitől ellenállhatatlan. Anélkül tökéletes, hogy akár csak egy kicsit is erőlködne. Ez a város pont ilyen, egy álomnő a metropoliszok között. Tele van történetekkel, én pedig látni akartam a sztorijait.
Könnyebb annak mesélni róla, közelebb kerülni a történeteihez, akinek nem csak egy villámrandija volt vele, mint nekem. Gyerekkori barátnőm, Orsi egy egyetemi félévet adott Párizsnak. Hazatérése után egy kávé mellett átgondoltuk, miben különbözik egy budapesti lány élete egy párizsi lányétól. Érdekes felfedezéseket tettünk. Voltak olyan apró KÜLÖNBSÉGEK, amik nekem fel sem tűntek, Orsinak viszont nagyon is meghatározták a napjait.
Ilyen például az ebédszünet
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én mindig a gépem mellett ülve ebédelek, munka közben, egy műanyag dobozból. Na ez az, ami a franciáknál szóba sem jöhet. Orsitól megtudtam, hogy az ebédszünet szent és sérthetetlen.
Déltől délután kettőig tart. Ennyi idő alatt kényelmesen meg lehet ebédelni egy közeli pékségben, még egy kis olvasgatás is belefér.
„A franciák teljesen más ritmusban élik az életüket, mint mi. Lazábbak, nyugodtak, nem stresszelik túl a mindennapokat. Hétköznap délben rengeteg fiatal és idősebb üldögél és napozik a parkokban, vagy esős időben olvasgat a kávézókban. Itthon ilyet nem nagyon látni” – állította Orsi, és igaza van. Mi, magyarok állandóan úton vagyunk, mindig rohanunk valahova. Most őszintén, ti mikor ücsörögtetek utoljára egy kávézóban egy könyvvel a kezetekben?
Aztán ott van ez a DIVAT dolog
Nekem az tűnt fel, hogy nem akarok kötözködni a francia nők öltözködésével. Egyszerűen sétálok az utcán, és nem szúrnak szemet rosszul választott szerelések. (Ha itthon sétálok végig a Váci utcán, már nem tudom ugyanezt elmondani sajnos…) A nők tisztában vannak vele, milyen stílus passzol hozzájuk, testük melyik vonalait kell kiemelniük. Grafikusunk, Fanny korábban 9 + 1 tippet gyűjtött össze, hogy elsajátítsuk…
Egyetlen dolog bosszantott: folyton kilógott a bokájuk. Én két zokniban, cicanadrággal a farmer alatt, csizmában és nagykabátban is majd megfagytam. Nekik meg kint volt a bokájuk a cipellőkből. Még most sem értem, hogy nem fagytak meg!
Orsi úgy képzelte, hogy gyönyörű nők érdekesebbnél érdekesebb és színesebbnél színesebb ruhákban sétálnak majd az utcán, de nem így volt.
Csalódást okoztak. A korunkbeliek ugyanúgy a Zarában és H&M-ben vásárolnak, mint mi itthon. Vannak, akik többet, mások kevesebbet 'shopiznak', nincs nagy különbség.
Talán bulizni kicsit jobban kicsípik magukat. De ha a filmekből ismert igazi párizsi, fura ruhás, színes harisnyás nőket keressük, akkor nagyon élelmesnek kell lennünk.”
Néhányukkal találkozott csak Orsi, de ahogy mesél róluk, bámulatosak lehettek. „A feltűnő ruhához mindig társult egy kis előkelőség és büszkeség a tekintetükben, ami talán még gyönyörűbbé tette őket.”
Ezúton jelentem, hogy a franciákról szóló SZTEREOTÍPIA (csak a saját nyelvükön hajlandóak csevegni) IGAZ!
A cserediákok első óráját azzal kezdték, hogy megtanították nekik, hogyan kell franciául köszönni és elmondani, hogy nem beszélnek franciául, és váltsanak át angolra. A reptéren is franciául magyarázták el, mi a fennforgás. Egyébként bárki szívesen útba igazított az utcán, csak franciául, amivel nem voltunk előrébb.
Orsi kevés francia barátot gyűjtött be a kint töltött idő alatt. „Éreztették a francia diákok, hogy nem szívesen társulnak a külföldiekkel. Aki az első héten iskolai keretek között bevezette a csapatot a párizsi élet rejtelmeibe, néhány héttel később már nem köszönt a folyosón.” Szóval előnyt jelent Franciaországban beszélni a nyelvet, mert amúgy „alapvetően mosolygós népség”.
Vajon visszamegyünk valaha?
Mindketten hasonlóan éreztünk. Én keveset kaptam Párizsból, akarok még! Viszont az, aki hosszú hónapokat tölt egy helyen, nem tud könnyek nélkül lemondni róla. Kávézópartnerem pontosan ezért tett ígéretet saját magának arra, hogy egy napon visszatér.
Sokak kedvenc városa Párizs, most már világos, miért. „Tényleg gyönyörű, de nem lehet megfogalmazni, mi benne a legszebb, mert mindenkinek más tetszene benne, mindenkinek tartogat valamit, és ez benne a legcsodálatosabb.”
A végén már csak az érdekelt, mit hoz magával valaki, aki hónapokon át egy idegen világban él. És most nem az ajándék kulcstartók érdekeltek. „Távol a családtól, barátoktól és ismerősöktől először nagyon nehezen telnek a mindennapok. Ha viszont valaki önállóságra vágyik, bátorságot szeretne tanulni vagy elhagyni azt az idegesítő tulajdonságot, mint az állandó pánikolás – akár attól is, hogy rossz metróra szálltunk –, akkor menni kell.
Fél év egy idegen városban felér egy komolyabb önbizalomtréninggel.
Aztán eszünkbe jutottak a párizsi merénylet napjai
„Nehéz leírni, milyen volt. Borzalmas érzések, gondolatok kavarogtak mindenki fejében azon az éjszakán. De nem is az volt a legrosszabb, hanem az utána következő napok – mesélte Orsi.
– Azt kérték, mindenki maradjon otthon, kerüljük a zsúfolt helyeket. Aki volt már Párizsban, tudja, hogy ez az elmélet már az első metrómegállóban megdől. Iskolába kellett járni, boltba menni, miközben negyedórányira tőlünk épp a terroristákat próbálták elfogni. Sokat tanul ilyenkor önmagáról az ember. Egyedül van, döntéseket kell hoznia, és a felelősség is az övé.”
Én csak néhány napot voltam Párizsban, de láttam azt, amiről Orsi mesélt. Ígérjétek meg magatoknak, hogy ha egy lehetőség holnap bekopog az ajtótokon, nem fogjátok az orrára csapni. Orsi is bátor volt, és az a néhány hónap talán az egész életét megváltoztatta.