Én imádom a karácsonyt, még akkor is, ha néha nehezen egyeztethető össze az ünnepi sürgés-forgás a munkámmal. Ha nem tudok előre felkészülni és minden jó tanács ellenére nálam is az utolsó pillanatra marad minden fontos feladat. Sütisütés, ajándékok után loholás vagy ajándékgyártás. Igen, velem is előfordul, hogy holtfáradtan esek be a karácsonyfa alá.
24 órával szenteste előtt írom a cikket, tehát dolgozom. Közben a sütőben görög mandulás keksz pirul, és hogy oda ne égessem – ahogy egyébként korábbi években már előfordult velem –, hát „ébresztőt” állítottam. Már túl vagyok tengernyi kókuszos habcsókon, meg áfonyalekváros, mákos hókifli sütésén, és most állt elő a nagylányom a kéréssel, hogy ő bizony négerkockát kíván.
Ennyit az előre eltervezett menüről, bevásárlásról – pontosan tudom, hogy nincs itthon annyi tojás már, amennyi kell, tehát munka után futok majd a boltba és csak reménykedem, hogy nem fogyott el az összes. Nincs energiám a város másik felébe autózni egy tucat tojásért.
De nekem minden nyűgöm ellenére boldogító ez a sürgölődés és boldogító, hogy kívánságok érkeznek felém. Hogy készül hozzám a családom, hogy tudják, ha kell, éjfélkor kapcsolom be a sütőt, hogy örömet szerezzek nekik. Egyenként, az összes csemetének.
Boldogító, hogy egy órája még itt volt velem családom legkisebb tagja, a hatéves Bence is. Csak úgy beugrottak az anyukájával, egy teára, kávéra, sütikóstolásra. Együtt kavartuk a kókuszos tojáshabot. Lassította a munkámat? Lassította bizony, de ha itt akar lenni velem, hát órákon át állok mellette és adagolom a tojáshabot a keze alá abban a tempóban, ahogy ő „dolgozik”.
Mert nekem a vele való készülődés az ünnep csodarésze.
Nekem mentőöv az ünnep, más belefáradt
Néha azért megfordul a fejemben, hogy sok ez már nekem is, hogy mennyivel egyszerűbb lenne átutalni egy kis pénzt a gyerekeknek, és befizetni magam egy wellness-szállodába három napra. Utánam az özönvíz…
Mert sokan teszik, egyre többen teszik ezt. Én azonban a világ semennyi kincséért ki nem hagynám a karácsonyt. Nem csak Bence miatt, azért is, mert nekem a család összetartásának az utolsó mentőöve ez az ünnep. A felnőtt gyerekeim is tiszteletben tartják, készülnek rá, várják, kívánják és szeretik ezt az ünnepet.
Ennek ellenére egy pillanatig sem érzem úgy, hogy hibát követ el, vagy elmulaszt valami fontosat az, aki nem vesz részt a közös ünneplésben, ha nem fektet energiát a készülődésbe és megengedi magának azt a luxust, hogy mások (idegenek) kényeztessék az ünnepi napok alatt. Van az az élethelyzet, amikor ez a legjobb döntés, amit csak meghozhat valaki.
Ha egyedül kellene töltenem a karácsonyt, ha nem nyüzsögne körülöttem két nagycsalád, egyszer biztosan kipróbálnám az ünneplés ilyen formáját is.
Értem azokat is, akiknek egyszerűn elegük lett a karácsony körüli felhajtásból, és úgy vélik, ez az ünnep már régen nem arról szól, amiről kellene. Egyszerűbb ugyan ez a megoldás, elszaladni a közös ünnep elől, mint a meghittséget visszavarázsolni a karácsonyba, de mindenki úgy süti a maga kalácsát ugye, ahogy tudja.
Van az az életkor is, amikor nehezebb megfogni az ünnep lényegét és esetleg egy fiatal unalmasnak ítéli ezeket a napokat, szívesebben bulizik egy jót a barátaival. A szüleivel éppen nem akkora öröm az együttlét, a rokonok beszólásaitól eleve irtózik, így addig veri az asztalt, amíg a szülők rá nem bólintanak a külön bulira. Inkább menjen ahelyett, hogy savanyú arcával, látványos szenvedésével elrontaná a többiek ünnepét. Ha valamelyik gyerek nem akarna velem ünnepelni, engedném, hogy járja a saját útját. Ha azt érzi, harag nélkül, szeretettel engedem és szeretettel várom vissza a közös asztalhoz, úgyis visszatér.
Mert ez a legfontosabb üzenete az ünnepnek, hogy szeretettel készülünk, szeretettel indulunk, szeretettel érkezünk, szeretettel engedünk messzire és szeretettel várjuk vissza azokat, akik egy időre máshol keresik, a miénktől eltérő módon ünneplik az életet.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, milyen fontos a méhek jelenléte a bolygónkon, hiszen ez az egyetlen rovar a világon, ami képes ételt előállítani az ember számára is, ami nem más, mint a jól ismert méz – írja Zsuzsanna, aki a VOUS vendégszerzői felhívására küldte be írását. A következő sorokban Pálfy Zsuzsanna cikkét olvashatjátok.
