Hosszú évekbe telt, mire megértettem, miért tiltott el az alsós énektanárom attól, hogy kieresszem a hangomat az óráján. Ez a pedagógiából egyes tanárnő ugyanis egyszer félrehívott óra után és nagyon kedvesen, ám határozottan megkért arra, hogy ne énekeljek az óráján, mert a hangom túlzottan félreviszi a társaságot, és sajnos az énektudásom alapján nem tud osztályozni. Ezek után nekem a zeneszerzők életrajzából kellett dolgozatokat írnom, hogy megkapjam az év végi jegyeimet.

Egészen 11 éves koromig nem tudtam felfogni, mi lehet a probléma, hiszen én hallottam a fejemben: gyönyörűen énekelek. A töréspontot végül a Sakáltanya betétdala hozta el számomra. LeAnn Rimes gigaslágerét hallgatta és énekelte mindenki mindenhol, így én is. Anélkül, hogy értettem volna a szöveget, tökéletesen átéreztem minden szavát, és annyira tudtam, hogy ez valójában az én dalom, hogy egyik nap fel is állítottam a kézműves stúdiómat a szobámban. Vettem a már százszor elhasznált kazettát, beraktam a magnóba, a walkmanban üvöltött a Can’t Fight The Moonlight, benyomtam a piros felvétel gombot, és elkészítettem életem első énekes felvételét.

Ami egyben az utolsó is volt. Másodpercekben mérhető, hogy mennyit hallgattam vissza belőle, ugyanis a saját hangomat hallva úgy elborzadtam, hogy könnyes szemmel kitéptem a magnóból a kazettát és olyan mélyre dugtam el, hogy azóta se találtam meg újra. Ekkor hallottam először a saját hangomat, és hazudnék, ha azt mondanám, azóta hozzászoktam. A ritka alkalmakkor, mikor visszahallom, még mindig a rémület fog el tőle, így nem is meglepő, hogy életem legfurcsább bókjaként tartom számon, mikor egy pasi azzal kedveskedett nekem: „tök jó az orgánumod”.

Szerencsére nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Bárkivel beszéltem arról, mennyire nem szeretem hallani a beszédemet, heves bólogatásokat kaptam válaszul. Nem azért, mert más se bírja az én hangomat elviselni, hanem mert ahogy sem én, sem ti, mások sem szeretik a saját hangjukat hallani. Elsősorban azért, mert teljesen különbözik attól a hangtól, amit a fejünkben hallunk. Ez persze nem attól van, mert mindannyian némileg bomlott elmével élünk, hanem megvan a tudományos magyarázat, és mint minden esetben, a testünk kialakítása a hibás mindenért.

A fülünkbe kétféleképpen jutnak el a hangok: légvezetéssel és csontvezetéssel. Az első az, mikor kívülről halljuk a hangokat. Ebben az esetben a hang a dobhártyán és három hallócsonton keresztül rezgést generálva jut el a csigáig. Ez, a folyadékkal töltött testrészünk idegi impulzusokká alakítja a rezgéseket, amiket az agyunk értelmez. Ez az a hang, amit akkor hallunk, ha felvételről ismerkedünk a saját hangunkkal.

Ezzel szemben, mikor beszélünk, a hangszálak rezgései közvetlenül a csigába jutnak, ezt nevezzünk csontvezetésnek. A koponyánk csökkenti a rezgések frekvenciáját, ezért fordul elő gyakran, hogy felvételen sokkal magasabbnak halljuk a hangunkat, mint a fejünkben – írja a The Washington Post szakértője.

Mivel egészen mást hallunk kívülről és belülről, ezért okoz számunkra nehézséget, hogy megbarátkozzunk a hangunkkal. Ez ugyanis nagyon hasonlít arra az érzésre, mikor reggel a tükörbe nézve egy szupercsinos nőt látunk, ám ha a nap folyamán készül rólunk egy fotó, nem tudjuk elhinni, hogy ez ugyanaz a lány, mint pár órával ezelőtt.

Ám szerencsére nem törvényszerű az, hogy úgy éljük le az életünket, hogy utáljuk a saját hangunkat. Aaron Johnson, az Illinoisi Egyetem Hallás- és Beszédtudományi Intézetének professzora szerint még a legnagyobb énekeseknek is problémát okoz, ha visszahallják magukat, azonban vannak módszerek arra, hogy ezt leküzdjük.

Például, ha eleget hallgatjuk a saját hangunkat, hozzá lehet szokni, ugyanis az egyik oka annak, hogy utáljuk a hangunkat, hogy ismeretlenül hangzik számunkra. Minél ismerősebb lesz, annál jobban megszeretjük és elfogadjuk.