Nehéz ez a takargatnivaló téma, mert elég volt egyetlen kérdés a VOUS-lányok felé ahhoz, hogy ráébredjek, bizony mindenkinek akad a lepel alatt titok. Sok a gyerekkorban történt meg, de akad olyan is, ami a napokban esett meg.

Az én lelkiismeretem is őrizget történetet. Az egyik az El Caminón történt velem, és éppen ezért különösen szégyelltem sokáig. Már beértünk Santiagóba, az utolsó szálláshelyre, ami a legkényelmetlenebb és az én anyagi lehetőségeimhez képest kifejezetten drága volt. Nehéz volt a maradék pénzből kicsengetni a szállás árát. Azért fizettem, az utolsó „nagy” bankjegyet váltottam fel és csak később, már fenn a szobában vettem észre, hogy a szerzetes nemcsak a visszajárót adta oda, de az eredeti bankjegyet is. Vagyis nem fizettem egy fillért se, sőt még meg is toldotta tévedésből a pénzemet. Emlékszem, ültem az ágy szélén és tűnődtem, hogy ez most csalás (a részemről) vagy csoda… Beszámoltam a dologról útitársamnak is, aki csak legyintett a dologra, és azt mondta, talált pénz, spongyát rá, verjük el gyorsan. Nem fogom soha a döntés felelősségét rá hárítani, annál inkább se, mert azért efelé hajlottam én is.

Forrás:

depositphotos

Nina például figyelmetlenségből csórt el egy harisnyát egy bevásárlóközpontban

„Egy délután válogattam a szebbnél szebb harisnyák között, amikor megszólalt a telefon. Hosszú volt a telefonbeszélgetés, én közben sétálgattam a sorok között és rémlett, hogy a kezemben volt egy harisnya, amikor felvettem a telefont, de később, amikor befejeztem a beszélgetést, nem emlékeztem arra, hogy hova raktam le. Választottam egy másikat, kifizettem, hazamentem. És csak otthon vettem észre, hogy az elmélyült telefonbeszélgetés közben egyszerűen beleraktam a táskába, nem fizettem ki, hazahoztam. Tűnődtem, hogy visszavigyem-e, de azt valahogy kényelmetlennek találtam. De azért rossz érzés volt sokáig. Bántott a lelkiismeret."

„Sokáig bántott a dolog, pedig szerintem az nem számít még bűnnek… volt egy doboz, amibe beledobáltunk mindent, aminek nem volt gazdája. Az a szemceruza hetekig ott volt és senki nem jelentkezett érte, nekem meg nagyon tetszett. Pont olyan barna volt, amilyenre régóta vágytam. Elhoztam, de a mai napig emlékszem a dilemmára: szabad? Nem szabad?"

"Volt az anyukámnak egy féltett japán evőpálcikája, amit tényleg nagy becsben tartott, nekem meg persze piszkálta a fantáziám. Egy alkalommal, amikor a szüleim nem voltak otthon, kicsórtam a vitrinből és játszottam vele. El is törtem. Elég sokáig tartott, amíg vissza tudtam igazgatni úgy, hogy ne legyen feltűnő a törés. Aztán féltem, mikor veszi észre. Bűnösnek éreztem magam. De leginkább akkor bántott a dolog, amikor tényleg észrevette, rákérdezett és én letagadtam a hibát. Nem, nem én törtem el…"

„Na, ne nézzetek így rám, csak nyolcéves voltam és azért tettem zsebre, mert az anyukám nem vette meg nekem. Persze emlékszem rá a mai napig, hiába voltam olyan nagyon kislány, azért tudtam, az ott nem volt a helyén, mégis akkor egyszerűen el kellett vennem. Nagyon picike csoki volt ám…"