A testem sosem lesz olyan, mint volt, és ezt nem is várom el három gyerek után.
Vannak ráncaim, ez teljesen nyilvánvaló. Amikor meglátom magam egy moziplakáton, legszívesebben azt mondanám: ‘Hé, srácok, kiretusáltátok a homlokomat. Vissza tudnátok csinálni?’
Őszintén: nincs olyan nő az ismerőseim között, aki XS-es lenne.
Határozottan úgy érzem, hogy a domborulatok természetesek, nőiesek és igaziak.
Szerintem fontos, hogy a fiatal lányok tudják, a magazinok címlapján retusálják a modelleket. Az emberek valójában nem úgy néznek ki.
Nincs olyan része a testemnek, amit utálnék, vagy amelyiket lecserélném, illetve olyan sem, amelyet szívem szerint átműttetnék valami valószerűtlen jobb verzióvá.
Élvezem, ahogy az arcom változik, ahogyan azt is, amikor néha észreveszem, hogy az öregedéssel a gépezet fogaskerekei már nem olyan jól olajozottak, mint egykor.
Elfogadom a testemet. Elfogadom, ami vagyok, és megpróbálom a legtöbbet kihozni abból, ami nekem adatott.
Senki sem tökéletes. Nem hiszek a tökéletességben. De abban hiszek, amikor azt mondom, nézz rám, nem vagyok tökéletes, de büszke vagyok rá!
