Léptem már üvegszilánkba, többször is, és valahogy mindig úgy, hogy nem én törtem össze azt, ami aztán felhasította talpamat. Gondolom, azt, amit viszont én törtem szilánkosra, más szenvedte meg. Így van ez jól. Így van egyensúly. Vagy sohasem, ha szilánkról, ha sebekről van szó.
Valahogy nekem az üvegszilánkról mindig Andersen Hókirálynő meséje jut eszembe, az a kisfiú, akinek a szívébe jégszilánk hatolt, megdermedt, jéggé is fagyott benne a szeretet.
Szerencsés az, aki a szívébe fúródott szilánkok okán nem jár ugyanígy pórul. Talán ez a legnehezebb teher: megőrizni a reményt akkor is, ha száz meg száz szilánk fúródik üvegdárdaként a szívbe.
Törékeny a világ. Törékeny kis játékszer a boldogság is. Vigyáznunk kell rá.
Karácsonyra készült a világ éppen, volt, aki már feldíszítette a fát, mások várták a sötétedő délután hangulatát. Andi is várta a hangulatot, de az csak nem jött. Ez volt az ötödik közös karácsonyuk párjával. Még nem házasodtak össze, abban reménykedett, talán ez az ünnep hozza el számára a menyasszonyi fátylat. Öt év van már mögöttük. Összetartoznak. Boldog volt, és reménykedő az a délután, csak a karácsonyi hangulat késett.
Péter is késett, más években ilyenkor már forralta a bort, Andi meg előszedte a díszeket, törölgette azokat. Az izzósort mindig közösen rakták fel a fára. Óvatosan, ügyelve, hogy minden oldalára egyenlő számú izzó jusson.
Ez csak Péternek volt fontos, Andi szerette a rendetlen, kócos fát, a rendetlen fényeket is.
Péter sokat késett, és nem is telefonált, ő meg nem akarta sürgetni, hiába szenteste, lehet, benn kellett valamiért még maradnia az irodában. Különben is mostanában ingerlékeny volt, feszült, nem akarta egy sürgető telefonnal felhúzni, elrontani kedvét. Nekilátott inkább egyedül. Gondolta, meglepi a kedvest. A vacsora már kész, a lakás ragyog, igazán nekiláthat egyedül is a karácsonyfának.
Leszedte a szekrény tetejéről a díszeket rejtő dobozt, bogozta az izzósort. Zenét kapcsolt, forralt egy kis fahéjas bort. Hangulatot akart, ünnepet. Lassan haladt, a tarkabarka lámpácskák fényében gyönyörködött. Szaloncukrot kötözött, rendezgetett. Várt. Nyugtalanul kalapált azért a szíve.
Mintha csengettek volna. Kezében egy üvegszarvassal szaladt az előszobába, csodálkozva, hiszen Péter beengedi magát, sose csenget. De nem jött senki, véletlenül nyomhatta meg valaki a csengőt.
Akkor látta meg Péter dzsekijét a fogason. Reggel észre se vette, hogy másik kabátban ment el. Maga se tudta, miért nyúlt a kabát zsebébe, miért húzta ki a benn felejtett céges telefont. Azt, amit Péter szinte sose használ. Hiába ingyenes a hívás róla, nem szerette súlyát, meg hogy olyan síkos a tapintása. Sokszor be se kapcsolta. Most viszont élt a telefon. És zölden villogott. SMS érkezett rá.
Sosincs magyarázat arra, honnan az eszeveszett kíváncsiság, ki mikor, miért lép át határokat. Andi is szinte önkéntelenül nyomott rá a gombra. Aztán csak nézett jéggé dermedt szívvel.
Az üvegdísz kiesett a kezéből, és csilingelve tört ezer csillámló szilánkra. Észre se vette. Csak nézte az üzenetet: „Boldog ünnepet, szerelmem, hívj, amint egyedül, hívj bármikor. S.”
Nem tudott sírni, talpa felszedte a szilánkokat, bőrét átfúrták a színes üvegdarabok, de meg se érezte. Kezében a telefonnal, talpában szilánkokkal csak ült az előszobai kis padon. Várt. De maga se tudta már, mire.
