Mindenkinek van egy HELY, ami csak az övé. Nem birtokolt terület, nem lehet eladni, nem lehet megvenni. Mások számára titkos.
Oda csak kevés vendég nyerhet bebocsátást. Az a néhány kiválasztott csupán, aki igazán közel kerül hozzánk. De ők is becsukott szemmel vagy csak tapintás által ismerhetik meg a szobát. Mert tényleg titkos az a hely, mesebeli.
Ott bármi megtörténhet. Meg is történik. Ott gyógyulnak a sebek, száradnak fel a könnyek, születik megbocsátás. Csodahely, Csodaszoba.
Én csak elképzelem ezt a helyet (gyanítom, más is), ezt a titkos kis szobát, ahol legféltettebb titkaimat őrzöm. Ahol álmodok, ahol a meséim születnek. Ahol annak idején szerelemről, a jövőben majd világra hozott gyerekekről szőttem álmokat. Akkor még nem engedtem senkit közel, távol tartottam magamtól az embereket, bár látszólag beszédes, barátságos gyerek voltam. A valóságban egyedül laktam fantáziám rendezte, színes párnákkal bélelt kis szobámban, ahol narancsszín fényben úsznak a falak.
Van egy tetovált, vihar tépte kis fa a hátamon, törzsén apró odú, rajta ajtó, zárható. Ha magányra van szükségem, gondolatban ott keresek menedéket. Meditációra is remek. Ha elfáradok, gondolatban csak bekucorodok oda, üldögélek a tengerkék bársonyszőnyegen, meggyújtok pár mécsest, beszívom az erdei virágok illatát. Üldögélek ott, pihenek, lenyugszom, simítgatom gyűrött idegrendszerem.
Egy kicsit olyan, mint a pipacsos kert annak idején, csak ez állandó, nem időszakos, télen-nyáron jöhetek-mehetek kedvemre. Barátságos menedék az olyan embereknek, akiket még a virágok pora is felhorzsol, nemhogy a közöny, a gúny vagy az elutasítás.
Nemrég láttam valakit, aki az életem volt évekig. Pár hete csak, hogy továbbsétált. Mást választott? Máig nem tudom. Jól őrizte mindig titkait, a választ homály fedi. Én sokáig azt hittem, ismerem őt jól, tévedtem. Pedig szuszogása altatott – áltatott – hosszú éjjeleken, hozzá gömbölyödtem a hajnali első riadásnál, vagy ha didergetett a hideg. Neki írtam legszebb meséim, főztem vacsorát, simogattam ujjbeggyel szemöldökét. Nevettem viccein, kísértem útjain, vártam haza. Most azonban csak rám nézett és elkapta a fejét. Nem kapcsolódott össze a tekintetünk és köszönésképp is csak egy kurta biccentés telt tőle.
S.O.S. a léleknek
Még haza se értem, éreztem, a lelkem már kucorog, menedéket keres, bársonyszőnyegen térdepel, zokog. Magamra húztam az ajtót és engedtem, hogy szűköljön a lelkem vadul. Engedtem a fájdalom marásának: hogy átnéz rajtam, hogy idegenné vált, hogy közönnyé kopott a szerelem. Kívül nem látszott semmi. Tettem a dolgom, teregettem, súroltam a padlót és még válaszra is futotta, ha hozzám fordult a gyerek. Belül viszont, a szobán belül a lélekhorzsolás ellátása zajlott. Sírás-rívás, vigasztalás, bugyolálás, ringatás.
Kárfelmérés. Elengedés. Újragondolás. Aztán nagytakarítás. Átrendezés. Álomszövés. Új tervek kovácsolása. Új utak keresése. Más szerelem. Más jövő.
Mert az életünk ilyen, változó: csak a titkos szoba marad állandó, meg a falakat melegítő narancsszín lámpafény.
