Sokáig nem értettem, hogy lehet az, hogy valaki nem akar kapcsolatot. Hiszen az a legcsodálatosabb dolog, nem? Mikor van ki mellett felébredni, mikor van kinek vacsorát főzni és mikor van, aki szeret, bla, bla, bla. És ezzel egyet is értek, csak az nem világos, hogy miért baj az, ha valaki egy ideig nem kér ebből. Én szeretek nagy helyen aludni, viszont vacsorafőzés helyett inkább pizzát rendelnék, és jelenleg úgy érzem, a legfontosabb, hogy magamat szeressem.

Nem értem, miért kell sajnálni azt, akinek nincs pasija. Ez nem egy rossz dolog.  

Mikor szakítottam a barátommal, persze nagyon szomorú voltam és csalódott, de egy egészen más érzelem dominált a legjobban: a félelem attól, hogy egyedül legyek. Már azt is elfelejtettem, ki vagyok én, nélküle. Egy idő után ez elkezdett érdekelni. Nem volt hobbim, nem voltak céljaim, semmi jövőképem, de a legrosszabb, hogy hirtelen a régi barátaimat sem találtam magam körül. Annyira „lefoglalt” a szerelem, hogy magamról teljesen elfeledkeztem. Egy ideig ezért szó szerint haragudtam a szerelemre. Tudom, nem szép ilyet mondani, de még a gondolatától is kirázott a hideg.

Számomra ez a szó egyet jelentett azzal, hogy megszűnsz annak lenni, aki vagy.

De talán pont ez a titok. Az, hogy szereted önmagad, a feltétele annak, hogy valaki szeressen és hogy szeretni tudj. Tehát egy kis egyedüllét lehet a szerelem feltétele is, nem? Szóval ez jó dolog. Biztos, hogy nem fogom mindig ezt gondolni, biztos eljön az idő, mikor vágyakozom a szerelem után, de még nem most. És ez így van jól, fogadjátok el!