Arra gondoltam, hogy nem teszem ki az utazás borzalmainak sem őt, sem magamat. Arról talán még nem is írtam, hogy milyen elviselhetetlen mindkettőnk számára a közös kocsikázás. Ő megállás nélkül nyávog, én meg próbálok másra koncentrálni, de szörnyen idegtépő. Gondoltam, hogy talán a hordozódobozát nem szereti, ezért beszereztem egy cica-biztonságiövet. Igen, igen, tudom. Én is néztem először, hogy az meg mi, de rájöttem, hogy klassz találmány. Meg is vettem Poppynak, hogy hátha majd így nem stresszel annyira. Nem a manót! Tiszta szőr lett minden, annyira ideges volt. Még jobban félt, mint a dobozában.

Szóval el kell fogadnom: vannak cicák, akik szeretnek utazni, vannak, akik nem. Poppy egyenesen utál.

Tudtam, hogy csak pár napra kell visszajönnöm dolgozni: forgatni, tárgyalni, átalakítani a NORIE Teammel és hétvégén már megyek is vissza még kicsit pihenni. Szóval gondoltam, butaság négy nap miatt magammal cipelni Poppyt, amikor olyan jól érzi ott magát. Így elváltunk. Aranyos volt, az ablakban ült, amikor kihajtottam az udvarról, és engem nézett. Kicsit reméltem, hogy belülről ő is szipog.

Mindennap, amikor anyuékkal beszélek, titkon azt is vártam, hogy a következőt hallom: szerintünk hiányzol neki. Nos, ilyesmiről szó sincs. Nagyon jól elvan. Én meg? Hazajöttem, beléptem a lakásba. Poppy sehol, a tálkái üresek, a padló gyanúsan tiszta. Egyedül a széthagyott kislabdái árulkodtak róla, hogy még indulás előtt játszott egy nagyot. 

Eleinte nem is volt fura, hogy egyedül vagyok a lakásban, de később apró kis dolgokon vettem észre, hogy mennyire megszoktam ezt a macskát. Például kinyitottam az ajtókat, hogy szellőztessek, majd valami mást csináltam. Mikor később felnéztem, és megláttam, hogy az ajtók tárva-nyitva vannak, hirtelen megijedtem: istenem, Poppy kiszökik! Aztán rájöttem, hogy ja, nincs is itt. Vagy amikor úgy akartam kinyitni egy csokipapírt, hogy ne hallja meg, és ne teremjen ott rögtön, hogy megnézze, mi eszem. Jót nevettem magamon, aztán nyugodtan megettem a vigaszcsokit. Amíg tévéztem tegnap este, a szemem sarkából egy papucsra folyton azt hittem a lakás végében, hogy Poppy fekszik ott összegömbölyödve.

Ez van. Hiányzik.

A legrosszabb pedig most az lesz, hogy nem tudom neki elolvasni, mit írtam róla. Szereti, amikor gépelek, ilyenkor mellém szokott telepedni, és nézi a kezemet, majd kedvesen dorombol, miután felolvastam neki a Poppy naplója legújabb részét. Most, hogy belegondolok, talán ezt a részt nem is baj, ha nem hallja, mert még a végén rájönne, hogy teljesen a mancsa köré csavart…

…és akkor oda az illúzió, hogy én vagyok a főnök.