Az út a Mesefaluba meglehetősen rosszul sikerült. Az egy dolog, hogy Poppy utál kocsiban utazni és végig nyávog, ezt már megszoktam. Viszont óriási megaviharban még sosem vezettem és szörnyen rémisztő volt. Persze apukám mondta, hogy ne féljek a villámoktól, a kocsiban nem eshet bajom, de amikor úgy ömlik az eső, hogy nem látok ki, mert az ablaktörlő már nem bírja és mellettem csapnak le a villámok, amik jeges fehérre festik a kocsi belsejét, akkor semmilyen agykontroll sem hat. Pánik a köbön!

Megláttam, hogy több kocsi félreállt egy híd alá, szóval én is gyorsan megálltam, próbáltam nyugtatni Poppyt, akit a villámok fénye, a szakadó eső és mennydörgés totálisan kiborított, szegény idővel már nyávogni sem tudott, csak nyüszített. Ezek után megérkezni a teljesen száraz, nyugodt, csendes kis falumba maga volt a csoda. Van felénk egy mondás: ha érkezéskor 5 percen belül nem kínálnak meg pálinkával a háziak, akkor nem vagy szívesen látott vendég. Maradjunk annyiban, hogy engem nagyon szívesen láttak anyuék, akik szintén rossz idegállapotban voltak, nagyon féltettek.

Érkezés után Poppy még sokáig ideges volt, nem akart enni, inni, fel-alá mászkált a lakásban. Legjobban a padlás érdekelte, ahonnan 10 percenként pókhálósan tért vissza. Másnap varázsütésre minden megjavult. Poppy kezdte ismét felfedezni a házat, minden létező kis bogárkát elkapott, Mimivel is jobban haverkodott, evett, ivott, aludt egy nagyon délután, de a lakást nem hagyta el.  Maximum az ablakból szemlélte a külvilágot. 

Azonban ma, vasárnap, megtörtént a csoda! 🙂 Kidugta a fejét az ajtón, és egészen a lépcsőig kimerészkedett. Persze csak akkor és csak úgy, ha ott állok mellette. Innen már csak egy ugrás, és kirepül a fészekből a gyerek… 🙂

Nézzétek meg ti is, milyen aranyos Poppy, ahogy megteszi az első lépéseket!