Sosem értettem, miért akarnak a nők szülni. Számomra sokkal fontosabb a szabadságom, a karrierem, valamint hogy legyen időm önmagamra. Utálom, amikor azt kérdezgetik tőlem, mikor lesz gyerekem. Szerencsére a párom is ezen a véleményen van, családtagjaink azonban képtelenek elfogadni döntésünket.

Azt hittem, imádni fogom az anyaságot, de ettől nagyobbat nem is tévedhettem volna. Képtelen voltam a legalapvetőbb dologra, mégpedig hogy megszeressem a saját gyerekem.

Úgy gondoltam, a szülés egyértelműen olyan lesz, amit a férjemmel együtt fogok megosztani, kéz a kézben. Most viszont úgy érzem, ő az utolsó ember, akit magam mellett szeretnék látni.

A második világháború után az általános családmodellben két gyermek volt a jellemző, és ez oly mély gyökeret eresztett a társadalomban, hogy az ettől eltérő - mindegy, hogy kevesebb, vagy több - családszerkezeteket fenntartással fogadja a legtöbb ember.

Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy nyugodt és kiegyensúlyozott életet éljek. A nyüzsgés, hajnalig tartó bulizások, az élvezetek káros szinten történő hajszolása volt a mindenem. Aztán egy egy napon minden megváltozott.

“A igazi nő nem csinálja ezt, nem viselkedik így, nem veszi fel ezt…” De miért téma ez még mindig?

Szülés után az a minimum, hogy az anya fáradtan és kimerülten zuhan az ágyba és az álmok világába. Igen ám, de vannak, akik ehelyett rémisztő hallucinációk között találják magukat, ahelyett, hogy végre kipihennék magukat.

Még tini voltam, amikor eldöntöttem, nem lesz gyerekem. Tudtam, hogy nem nekem való, és féltem, hogy egyedül maradok vele. Nem bízom a férfiakban annyira, hogy bárkinek is szüljek, emellett pedig magamban sem, hogy képes lennék felnevelni egy gyereket. A baj mégis megtörtént.