Persze, nem azt akarom ezzel mondani, hogy a távkapcsolatok kudarcra vannak ítélve, mert természetesen akadnak szabályt erősítő kivételek, akiknek összejön, sőt talán még jobban elkötelezik magukat egymás mellett a nagy kihívásnak köszönhetően. Mert igen, manapság kihívást jelent fenntartani egy “átlagos” kapcsolatot is, pláne egy távkapcsolatot… Azért a legsikeresebb távkapcsolatok valljuk be, inkább csak átmenetileg ilyen jellegűek, idővel külön kell költözni, vagy csak a kapcsolat elején még nem egy helyen éltek, de igyekeznek ezt minnél előbb megoldani.

Különböző okok játszanak közre, ha arról van szó, miért nem tud (jól) működni egy távkapcsolat, de Hollywood sincs a segítségünkre a különböző romkomokkal abban, hogy elhiggyük, ilyen körülmények között is működhet.

Alapjáraton is nehezebb összeegyeztetni két ember életritmusát a mindennapos pörgés miatt, hát még akkor, ha távol vagytok egymástól. Nincs lehetőségetek közös ebédre, egy kávészünetre, közös pihenésre, családi programokra, személyes randikra, ehelyett be kell érnetek a mozgalmas napok végén megmaradt egy-két fáradt órával, amit egymásra tudtok fordítani jobb esetben videón  vagy telefonhívás során, rosszabb esetben chatelve. Nem csoda, ha ez odáig vezet, hogy elhidegültök egymástól.

Forrás: Canva.com

Intimitás alatt nemcsak a romantikázást értem, hanem azt is, hogy nem tudjátok megfogni egymás kezét, nincs ölelés, összebújás, egymás vállára dőlés. Nincs semmilyen állandó, megnyugtató és kötődést erősítő testi kontaktus köztetek, amit valljunk be, általában nem lehet pár havonta egy-két hét alatt bepótolni. Ezeken felül pedig muszáj megemlíteni az intim együttléteket. Szerintem mind egyetértünk abban, hogy ha a hancúrozás nem működik, akkor a kapcsolat sem fog sokáig. De mi a helyzet akkor, ha szinte egyáltalán nincs, csak több heti, hónapnyi szünet után csupán csak pár alkalommal? Elég lehet “ennyi”? Ezért fordulhat elő, hogy máshol, másnál keresitek, vagy akár csak egyikőtök az intimitást. Valaki olyannál, aki ott van, képes jelen lenni.

Kevesebb a közösen megélt dolog

Nemcsak a pozitív, élménnyel teli pillanatokra gondolok, hanem a vitákra, konfliktusokra is, amelyek szintén építik a párkapcsolatot, ha sikerül megoldani. Viszont a nagy távolság miatt ezeket is nehezen, vagy egyáltalán nem lehet átélni. Telefonon, személytelenül nem tudtok igazán megbeszélni egy veszekedést, nem lehet megünnepelni egy sikert vagy egy szülinapot, nem megy egykönnyen a romantikus vagy intim hangulat megteremtése.

Könnyebben lesz féltékeny az ember

Alapvető, hogy megbíztok egymásban, de tegyük fel, bejön a képbe egy új barát, munkatárs vagy edző partner, akinek egyre többször kezded hallani a nevét. Nem kezd el motoszkálni benned egy kínzó hang, hogy mi van, ha ez az új ismerős többet akar és bepróbálkozik, mert tudja, hogy távol vagytok egymástól? Nem kezdesz el aggódni, bizalmatlankodni és elbizonytalanodni?
Ezek a negatív gondolatok pedig csak mérgezik a köztetek lévő, életben tartott kapcsolatot.

Biztos egy irányba tart az utatok?

Egy hosszabb ideje tartó kapcsolatban általában a felek elkezdenek tervezgetni,  rövid és hosszú távú célokat tűznek ki. Ilyen például “átlagos” esetben egy utazás, az összeköltözés vagy akár a családalapítás. Viszont speciálisabb esetekben, távol egymástól igazi kihívás megvalósítani például az összeköltözést is, főleg, ha mindkettőtöket az adott városhoz köti a munkája vagy a családja, nem beszélve a családalapításról. Emiatt pedig idővel megváltozhat az elképzelésetek a házassággal, a jövőbeli életmódotokkal kapcsolatban, ami nem feltétlen baj, csak ez is megnehezíti a dolgokat.

Ha te is távkapcsolatban vagy és hasonló nehézségekkel küszködtök, érdemes feltenned magadnak a kérdést, hogy akármennyire is szereted, de megéri ez neked? Van még jövőtök? 

A Távkapcsolat? Ugyan kérlek, az még a mesékben sem működik… bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Erre évekig nagyon büszke voltam, és módfelett élveztem. Mindig rá tudott venni, hogy hagyjam abba egy kis időre a hajtogatást, késsek el piciként a munkából, zuhanyozzunk együtt, szökjünk be a strandon egy üres öltözőfülkébe, álljunk félre egy mellékúton a kocsival. Se szeri, se száma a kis kalandjainknak. 

Nem akarom arra fogni, hogy már kiöregetem ebből, hiszen a negyvenet se töltöttem be, de már nincs annyi energiám, mint régen. Sokkal felelősségteljesebb pozíciót kaptam a munkahelyemen, ezért kimerültebb lettem az utóbbi időben. Stresszesebb is vagyok, sokszor máshol járnak a gondolataim. Ilyenkor nincs annyira kedvem önfeledten hemperegni, inkább munkahelyi megoldásokon töröm a fejemet.

Ezért, amikor mögém lopakodik kaján vigyorral, hogy a ruhám alá csúsztassa a kezét, legszívesebben rászólnék, hogy:

„Elég legyen! Hagyjál már egy kicsit!”

Sokszor ehhez persze nincs szívem, és nagy nehezen ráveszem magam, hogy ne okozzak neki csalódást, hiszen semmi rosszat nem akar szegénykém, csak szeretne a feleségével szerelmeskedni. Nem olyan nagy bűn ez! De azért már kezd kicsit bosszantó lenni, hogy még meg sem emésztettem a vacsorát, de már rámrontana. Vagy végre lezuhanyoztam, és mennék valami filmet nézni, de a kanapén tespedés egyértelmű felhívás számára, hogy a díszpárnák közé préseljen, aztán mehetek újra fürdeni. Esetleg reggel már amúgy is késésben vagyok, de visszaránt a paplan alá, mint valami kanos tengeri szörny a csápjaival.

Forrás: Canva

Még nem csúsztunk ki teljesen az időből a gyermekvállalás terén, tervben is van, de ez a szenvedélytől túlfűtött jóember még akkor is megkívánna, ha reggeli rosszullétektől szédelegnék a vécé felé óriási pocakkal.

Nem zavarja, ha felszedtem kicsit, nem érdekli, ha túlzottan lefogytam, ha beteg vagyok, ha nem mostam hajat három napja, ha kimaradt a gyantázás, ha kinyúlt macinaciban vagyok. Egyszerűen semmi nem szegi kedvét! Ami – mint hangsúlyozom – nagyon édes és kedves tőle, kifejezetten hízelgő. Arról sincs szó, hogy már én nem tartanám őt ugyan olyan vonzónak, mint amikor feleségül mentem hozzá. Egyszerűen csak nem bírom már ezt a tempót, nem tudok eléggé a kedvére tenni, és valahol rettegek, hogy ha túl sokszor utasítom vissza, egy idő után megunja, és máshol elégíti ki vehemens étvágyát. Hiszen nagyanyáink is megmondták, hogy addig jó, ha a férfi hasa tele van, a zacsija pedig üres.

A főzést még bírom szuflával, ami a másik dolgot illeti, nem tudom meddig vagyok képes ennyiszer a kedvére tenni…

Evelin

A Túl sokszor akar velem lefeküdni a férjem, nincsen ennyi energiám bejegyzés először Vous-én jelent meg.

„Neked elmentek otthonról. Ez a pali sosem csalna meg, hát nézz csak rá, odáig van érted! Nem találtál semmit, mi?” – jött a válasz a legjobb barátnőmtől, aki az egyetlen ember volt, akivel megosztottam a szégyenletes tettem. Azt viszont már előle is elhallgattam, hogy ezután már nem tudtam leállni – minden adandó alkalommal, amikor a barátom kiment a szobából, azonnal rálestem vagy a telefonjára, vagy a laptopján nyitva hagyott közösségi oldalaira.

Bárki azt hihetné, hogy azért csinálom, mert találok valami gyanúsat – esetleg túlzottan sokat cseveg egy kolleginával, állandóan lányokra keres rá, vagy kétértelmű üzeneteket vált, de nem ez a helyzet – a barátom valójában teljesen tiszta és ártalmatlan.

Miért nem hagyom hát abba?

Teljesen őszintén magam sem értem. Az elmúlt bő egy hónapban szinte rögeszmémmé vált, hogy végig fussam a szokásos köröket tele adrenalinnal, remegő kezekkel, majd a homlokomról a verejtéket letörölve nyugtázzam, hogy: „Huh, nem csal meg, nem fog elhagyni, minden rendben.”

De nincs rendben. Tudom, hogy amit csinálok helytelen, hogy valószínűleg óriási törést okozna az amúgy kiegyensúlyozott kapcsolatunkban, ha lebuknék, és, hogy a környezetem sem értené, hogy mégis mi kattant be nálam, mégsem tudok leállni. Görcsösen rettegek attól, hogy megcsal.

Próbáltam abbahagyni, megálljt parancsolni magamnak, amikor zuhanyozni ment, a telefon pedig ott hevert mellettem a kanapén, azonban néhány másodperc után mindig győzött a csábítás.

Mégis mi baj van velem, miért nem tudok leállni?

Kitti

A Nem tudom abbahagyni a féltékenykedést, mi baj van velem? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Hányszor gondolják az egy munkahelyi megbeszélésen a férfi kollégák, hogy csak azért több joguk van beszélni, mert nagyobb a hangjuk és könnyűszerrel túlkiabálnak? Rendszeresen elképeszt a helyzet, mikor egy gondolatmenet közepén tartok, úgy látom, hogy mindenki figyelmét élvezem egészen addig, amíg az egyik kolléga fejében meg nem születik a szikra, és egy pillanatot sem bír várni azzal, hogy a zseniális ötletét nálam jóval hangosabban közölje. Bármilyen mondat közepén járok is, a figyelem azonnal elpárolog.

Amikor becézgetnek

Ha a férfi kollégákat lehet a teljes nevükön szólítani, akkor miért van tele az iroda annyi Magdikával és Dórival? Ha másokat komolyan vesznek, akkor minket miért kell úgy kezelni, mintha óvodások lennénk? Lehet, hogy meghallgatnak, de jó lenne, ha azzal is megtisztelnének, hogy a munkahelyhez méltóan szólítanak meg, és nem kólintanak fejbe egy váratlan tegezéssel. Nincs kínosabb, mint amikor magázom az idősödő nagyfőnököt, aki cserébe letegez.

Amikor rám tolják a feladataikat

Legtöbben valamiért azt hiszik, hogy a női kollégák pedánsabbak, mintha még az általánosban lennénk. A munkahely nem arról szól, hogy úgy végezzük el a feladatainkat, hogy közben átadjuk másnak, vagy a többieknek még több feladatot csinálunk. Ezért akadok ki, amikor valaki megtalál egy problémával, és megpróbálja rámhagyni, azzal, hogy úgyis jobban illik az én feladataim közé. Tökéletesen ideillik az is, amikor “ hatalmas szívességeket” kérnek.

Forrás: Unsplash

Amikor egy szinten dolgozunk, de azt hiszik, én vagyok a beosztott

Nem teljesen értem, hogy pontosan hogy is fordul ez át egyes kollégák fejében, de sajnos megesik, még olyan kolléganővel kapcsolatban is, aki évekkel régebb őta a cégnél van, mint ők. Egyszer egy kolléga, aki mellettem tanult be, amikor nem boldogult egy kérdéssel a telefonban, és engem akart kapcsolni, asszisztensként utalt rám. Még jó, hogy ezek után egyáltalán nem segítettem neki.

Amikor azt hiszik, a női kolléga magánélete közügy

Ha harminc felé még nincs gyereked, még manapság is számolnod kell azzal, hogy a szüleidtől kezdve a barátaidon át a hentesig mindenki megpróbál majd beledumálni a gyermekvállalási terveidbe. Sajnos, nincs ez másként a munkahelyen sem. Rejtély, hogy miért gondolják egyes kollégák, hogy a reprodukció közügy, és miért nem tartják meg inkább maguknak az erre vonatkozó kérdéseiket és megjegyzéseiket. Már csak azért is veszélyes ez a terep, mert sosem tudhatjuk, éppen valakinek a legérzékenyebb pontjába nyúlunk-e bele.

Ida élményeit Király Etel írta le.

A Nőként ez az 5 dolog idegesít legjobban a munkahelyemen bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Leülök a kanapéra, várom, hogy megérkezz. Azt fogom mondani, ahogy megérkezel, hogy kérlek, ülj le. Beszélnünk kell. És komoly leszek. Nem fogok nevetni, bármennyire is rám jön a vigyorgörcs kínos helyzetekben. Nem foglak megölelni, hogy ebből is érezd, nem viccelek, ez most komoly helyzet.

És aztán majd el fogom mondani, miután leültél velem szemben, hogy szeretném, ha vége lenne köztünk mindennek.

Nem fogok magyarázkodni, elmondom, hogy kihunyt bennem az érzés, nem érzem azt, amit kellene. Felnőttként akarom kezelni, elmondani, hogy egyszerűen csak így alakult, nincs más, mert tényleg nincs, csak nem vagyok boldog.

A legutóbb felsültem. Háromszor is legutóbb. Először még pár hónapja, amikor a Duna mellett sétálva rájöttem, hogy igazából egyedül is tudnám nézni ezeket a hullámokat. A képhez nem tesz hozzá semmit sem az, hogy te is itt vagy. Annyira elementáris erővel zuhant rám ez a felismerés, hogy hirtelen felindulásomban ott helyben meg akartam mondani, de te egy csókkal belém fojtottad, mielőtt még kinyitottam volna a szám.

Én meg a csóktól, meg az utána követező együttléttől azt gondoltam, hogy csak túlreagáltam az egészet.

Pár héttel később elkezdett bennem motoszkálni az érzés megint, és nagyon utálni kezdtem mindent, amit csináltál. A kávédat, a kajádat, és még azt is megszóltam, hogy miért villával eszed a tésztát, ehetnéd kanállal, végül is. Ez nem spagetti, csak pici szarvacskák. Értetlenül néztél rám, aztán rám mosolyogtál, megértőn, a szemedből sugárzott a szeretet, és nekem ettől hányingerem lett.

Akkor is meg akartam mondani, hogy netovább, de aztán belegondoltam abba, hogy milyen lenne nélküled, hol élnék és hogyan. Egyedül és magányosan, és hirtelen rémisztőnek tűnt. Számolgatni kezdtem a fizetésem, és azon gondolkoztam, hogyan jönnék ki belőle egyedül, nélküled. Arra jutottam, hogy szűkösen, de menne. Aztán vettél nekem egy ruhát, csak úgy. Nem akartam, de szelíden rám erőszakoltad, és ekkor megint arra gondoltam, hogy ezt nem tudnám megengedni magamnak egyedül, és rém kényelmetlennek tűnt a szakítás gondolata.

Közben végül arra jutottam, hogy meglennék én a luxus nélkül is egyedül, és a magánytól se félnék, végre lenne időm egy kicsit magamra is. Vártam, hogy találkozzunk, hogy elmondjam, mire jutottam, és akkor megjelentél összetörve.

Rossz hírt kaptál, rám zúdítottad az összes fájdalmadat, majd megpihentél a keblemen, és azt suttogtad a fülembe, hogy én vagyok az életed értelme, csak miattam nem törsz még jobban össze. A bűntudat a torkomra forrasztotta a szavakat.

Csengetsz. Nem nyitok ajtót. Hallom, hogy zörög a kulcs a zárban, benyitsz, térülsz-fordulsz, leveszed a táskád a válladról. Utálatos egy aktatáska. Öreges, ízléstelen, nagyon utálom. Te imádod. Belesel, integetsz, kisfiús mosolyoddal jössz. Üdvözölsz, csevegsz, az energiád letarol. Édesemnek nevezel, és engem elönt a bűntudat, de közben a mellkasomig csap a mocsaras dagonya. Kellemesen melegít és elringat, és én akárhogy is igyekszem a tárgyra térni, nem megy.

Nem megy. Már megint nem. B*ssza meg.

A „Nem megy. Már megint nem. B*ssza meg” – nem könnyű kilépni a párkapcsolatból bejegyzés először Vous-én jelent meg.

A munkád miatt sokszor nem voltál otthon. Az első időszakba még nem zavart annyira, eljártam a zongoraestjeidre, és büszkén hallgattam a darabot, hiszen tudtam mennyi munkád van ebben. De épp ez a folyamatos gyakorlás vett el a napunkból rengeteg időt. Amikor ezzel foglalkoztál, egyszerűen megközelíthetetlenné váltál. Hiába voltunk egy légtérbe, mert te kizártad a körülötted lévő világot.

Szembesülnöm kellett azzal, hogy ez a ridegség a személyiséged része. Te érzelmileg is így működsz. Nem beszélsz arról, hogy mi zajlik benned, mik azok a mindennapi dolgok, amelyek aggasztanak, vagy épp amelyek örömet okoznak. Csúnya sztereotípia, de férfi létemre nekem több szükségem lett volna az együttlétek utáni összebújásra, mint neked. Te azonnal szálltál is ki a szituációból, mentél tusolni, talán már egyből el is feletted az élményt.

Egy ideig tűrtem

Sokat mentegettelek magam előtt: hiszen sok a munka, gyakorolni kell, feszült vagy, meg amúgy is zárkózottabb. A szakmai közegeden kívül nem nagyon voltak barátaid. A családodból is csak az anyáddal tartottad a kapcsolatot – vele se sűrűn. Egyszer belegondoltam, hogyha az esküvőnkön a fotósnak az az ötlete támadna, hogy legyen egy olyan kép, ahol a vőlegény és a barátai, majd pedig a menyasszony és a barátnői vannak ott, a másodikon egyedül állnál.

Valahányszor olyan eseményre kellett menni, ahol a családom összegyűlt, te sosem értél rá. De így volt ez a barátaim szülinapján, az előreléptetésem megünneplésekor is. A düh mellett legtöbbször magányosnak éreztem magam.

Ha – egy nagy veszekedés árán – el is jöttél a baráti társaságunkkal a közös nyaralásra, akkor is végig feszült voltál, mindenkivel vitába kerültél.

Aztán jött az ösztöndíj

Lassan egy éve éltünk együtt, amikor egyik napról a másikra bejelentetted, hogy tíz hónapra kimész Olaszországba, mert megnyertél egy ösztöndíjat. Az első reakcióm a színtiszta sokk volt, hiszen abszolút váratlanul ért a dolog – ugyanis a munkám még jó időre ide kötött engem. De te szépen megnyugtattál, hogy kibírjuk ezt a „rövid időszakot”, majd meglátogatlak, és te is sűrűn fogsz hazajárni. De nem így lett. Illetve az a része rendben volt, hogy

Nem fogok hazudni: gyötrődtem itthon. Hiányoztál. Számoltam a napokat, hogy mikor jár le ez az egész, hogy újra együtt lehessünk. Amikor beszéltünk, mindig úgy tűnt, hogy te is erre vágysz, és csak a szakmai érdekek kötnek oda.

Akkor döntöttem el, hogy nem folytatom ezt a kapcsolatot, amikor a kilencedik hónap végén hosszabbítást kértél az olaszországi helyre. Akkor jöttem rá, hogy csak magamat csapom be, hiszen neked nincs szükséged arra, hogy velem legyél. Neked épp azért felelt meg az előző viszonyod, mert ott nem voltak kötelességeid. Ott elég volt az a heti egy-két találka, utána mindenki végezhette a dolgát. De egy párkapcsolatban igenis időt kell szánni a másikra, alkalmazkodni. Ez egy kőkemény meló! De téged ez nem érdekelt.

Amikor mindezt felismertem, akkor tudtam pontot tenni a végére. El kellett engedjelek, hiszen nekem miért lenne szükségem egy olyan emberre, akinek nincs szüksége rám?!

Zoli levelét Kedves Gerda jegyezte le.

A Több szükségem volt az együttlétek utáni összebújásra, mint neked bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Egy idő után lemondtam, hogy valaha is seprűt fog a kezébe, vagy hogy első kérésre levigye a szemetet, esetleg segítsen a bevásárlótáskákkal. De amint jött egy nagyobb feladat, amit egyedül képtelen voltam megcsinálni, hatalmas veszekedés kerekedett belőle. Végül – hetekkel később – megcsinálta, amit kértem tőle, és egy ideig eljátszotta a gondoskodó társ szerepét, csakhogy ne hagyjam el, és én minden alkalommal bedőltem neki, elvégre úgy gondoltam ő életem szerelme.

Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, láttam egy kis reményt arra, hogy megkomolyodik, és egy csodás családot alapítunk, ahol egyenlően vesszük ki a részünk a gyereknevelésből. Ez néhány hónapig tartott. Ismét előkerült a játékkonzol, és hajnalig játszott a gépén.

Ha megemlítettem neki, hogy ez már nevetséges, akkor azt kaptam, hogy csak így tudja levezetni a frusztrációját a munka miatt. A fiunkkal az elején még sokat játszott, és besegített a fürdetésnél, vagy ha orvoshoz mentünk, de az utóbbi időben, mint aki ráunt a játékára, már vele sem foglalkozik annyit, amibe a szívem is belesajdul…

Már az is nagyon fájdalmas volt, hogy nem jött el velünk a családi hétvégére, mondván felhalmozódott a munkája, és otthonról fog dolgozni, de elfogadtam, ezért mentünk csak ketten a kicsivel. Amikor hazaértem sírva fakadtam… Eszméletlen rendetlenség és mocsok fogadott. Elképesztő, hogy két nap alatt milyen borzalmat csinált a kis lakásunkból, amit tudtam, hogy nekem kell majd végül feltakarítani. Ő pedig ott ült a szemétdomb közepén egy videójáték közepette, még csak arra sem méltatva minket, hogy üdvözöljön…

Forrás:

Canva.com

Sírtam és üvöltöttem vele, hogy én ezt már nem bírom tovább, elköltözünk pár napra a gyerekkel, hogy legyen mit átgondolnia. Azt hittem ez nagy hatással lesz rá, és elgondolkozik a tettein, és azon, hogy ez így nem mehet tovább, de be kell látnom, hogy csak áltatom magam évek óta. Három napja jöttünk el, azóta sem keresett minket. Úgy érzem, csak egy illúziót kergettem, soha sem fog már megváltozni, és bármennyire is nehéz belátnom, de el kell őt engednem…

Szandra történetét Juhász Adél jegyezte le

A Két gyereket nevelek, az egyik ebből a férjem… bejegyzés először Vous-én jelent meg.

„A bimbó a helyén marad műtét után?” – most mindent megválaszolunk a szilikonciciről

A legtöbbünk fejében a szilikoncici nagyjából Pamela Andersonnal egyenlő, legalábbis rajta keresztül ismertük meg a nagyobbítás műfaját, és azt kell, mondjam, nem tett nagyon jót a beavatkozás PR-jának. Ugyanis míg azzal teljesen ki vagyunk békülve, ha valaki az elálló füleit megcsináltatja, viszont amikor egy lány a cicije miatt fekszik kés alá, azonnal jönnek a sztereotípiák és persze a KÉRDÉSEK.

A cikk folytatása ITT!

Jöjjenek hát a rossz szokások, hibák, bakik, amik miatt megereszkedhet. Ne hagyjátok, győzzenek a szép cicik! 

A rossz melltartóméret nemcsak esztétikai problémát jelent, hanem a ciciteknek sem tesz jót. Egy 15 éven át zajló tanulmányból kiderült, hogy azok a nők, akik egyáltalán nem hordanak melltartót, sokkal később észlelik a megereszkedés jeleit. 

Mint tudjuk, a víz egy csodaital. A víz nemcsak az arccal tehet csodát, máshol is van bőrünk. Igen, nézzetek csak lefelé.

Mint minden mást testrészünknek, így a ciciknek is nagyon fontos az UV-védelem. Ne hagyjátok leégni őket! Átvitt értelemben sem!

Egy tanulmány kimutatta, hogy a dohányzás lebontja az elasztint, ami a bőr fiatalos megjelenéséért felel. Le a cigivel!

Mivel a cicink nagyrészt zsírból áll, ha fogytok, általában rajtuk látszik meg először. Ha híztok, szintén. A jójó-effektus ősi ellensége a ciciknek (is).

A Ha nem szeretnétek lógó ciciket, sürgősen álljatok le ezekkel! bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Ha belegondolok, olyan abszurd az egész. Igaz nem vagyok férjnél, és még gyermekem sincs, de van egy jó munkahelyem, rengeteget utaztam a világban, a szabadidőmben írok és pszichológiát tanulok. Rengeteget tanultam magamról az elmúlt években, a személyiségfejlődésemre csillagos ötöst adnék.

Akkor vagyok csak értékes nő, ha fel tudok mutatni legalább egy komoly párkapcsolatot?

Forrás:

Canva

Hiába a feminizmus és a 21. század, valahol a nők értéke még mindig azon múlik, hogy férjhez mentek-e és hány gyereket szültek. Mintha egy szingli nő nem lenne értékes tagja a társadalomnak, sokszor még mindig stigmának érzem, hogy egyedül élek. Mintha folyamatosan a fejem felett lebegne a kérdés: 

Persze a bölcsek mindig azt mondják, ne méricskéljük magunkat másokhoz, hisz mindenkinek más a sorsa, az életfeladata. Ugyanakkor a mai társadalomban mégis csak az a „normális”, hogy az emberek megházasodnak és családot alapítanak.

Félreértés ne essék, én is ezt szeretném, csak ez eddig nekem még nem adatott meg. Megtanultam ezzel együtt élni, de az, hogy kiálljak a volt osztályom elé és bevállaljam, hogy bizony még mindig egyedül vagyok, az kemény dió. Mert ez egy kudarc. Egy olyan terület az életemben, ahol még nem sikerült megvalósítani az álmaimat és ez sokszor fáj. Ugyanakkor számos értékes nőt ismerek, aki még nem találta meg az igazit, de közben egyedül felépítette az életét, megküzd a magánnyal és mindent megtesz azért, hogy jól érezze magát a bőrében.

A szingliség egy átmeneti állapot, nem kellene rosszul éreznünk magunkat miatta. Nem kellene, hogy a társadalom azt sugallja, hogy valami baj van velünk. Nem szabadna, hogy az legyen egy nő fokmérője, hogy mi a családi státusza.

A Harminc feletti szingliként egy osztálytalálkozó kész rémálom bejegyzés először Vous-én jelent meg.

A pillangóhatás

Egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a másikon – állítja a pillangóhatás tétele. Ha kicsit meseszerűnek, túlzónak is hat a gondolat, azért van benne ráció. Egyetlen apró dolog, aminek ma még nem érzitek a hatását, hosszú idő elteltével radikális változást jelenthet. Hány olyan történetet hallani, amiben teljesen lényegtelennek tűnő események hatására gyökeresen megváltozott egy ember élete? Lekésett vonatok, rossz címre küldött e-mailek, véletlenül megismert nagy szerelmek, egy elejtett félmondat kapcsán szerzett munkalehetőségek.

A saját életemben is volt ilyen, nem is egy. Két sikertelen felvételi után már majdnem elfogadtam a tényt, hogy nem fogok a Színház- és Filmművészeti Egyetemre járni, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve újra beadtam a jelentkezésemet – és fel is vettek.

Az akkori lakótársam annyira el volt foglalva az egyetemi felvételivel, hogy naphosszat másról sem tudott beszélni. Amikor pedig megkért rá, hogy vigyem el helyette a postára a jelentkezését, mert kettőnk közül nekem volt egy szabad délelőttöm minden héten, úgy döntöttem, ha már úgyis sorba kell majd állnom, akkor én is veszek egy jelentkezési lapot, és még egyszer megpróbálom. Ha ő nincs, és nem kér meg erre a szívességre, akkor ma nem lenne egy diplomám az áhított egyetemről, és nem lennék túl több olyan tévés munkán, amikről a suli előtt csak álmodtam.

Tegyük hozzá: a beadott felvételi jelentkezéssel közel sem volt megpecsételve a sorsom, hiszen további lépéseket kellett tennem annak érdekében, hogy ez a vágyam valóra váljon. Felkészülés a felvételire, a felvételi teszt megírása (vannak egyetemek, ahol a mai napig külön gyakorlati felvételi van), órára járás, tanulás, vizsgák, diplomamunka, gyakornokság, álláskeresés, korán kelés, munka késő estig, stb…

Mindezek ellenére mégis azt gondolom, ez az egész valahol azon az apró lépésen múlott.

Forrás:

iStock

Ma, az instant megoldások világában sokak kedvét elveszi, ha valaminek nincs azonnali, kézzelfogható eredménye – márpedig nagy dolgokat csakis idővel és kitartással lehet véghezvinni.

Nem véletlenül virágzik a neten a kamuhirdetések világa sem: ott van a nő, aki 11 nyelvet tanult meg egyetlen hét leforgása alatt egy egyszerű trükk segítségével, és ott van a férfi, aki egy óra alatt pumpálta fel az izmait egy eltitkolt, ősi módszerrel. A jelenség remekül tükrözi, hogy az emberiség nagy része még mindig bízik abban, hogy kitartó munka helyett egyetlen kattintás is sikerre vihet valamit.

Gondolom, nem kell ragoznom, hogy ilyen soha nem lesz. Nincs az a probléma, amire eltitkolt trükkök és egyszerű módszerek lennének. Az Instagram és a Pinterest tele van egymondatos bölcsességekkel és motiváló történetekkel, de ezek egyike sem nyújt valódi segítséget. Aki gyors megváltást akar és egyetlen mondattól várja a segítséget, az ne csodálkozzon, ha a változás is olyan felszínes lesz, mint az abba belefektetett energia.

Amikor azt mondtam, egyetlen nap is óriási változást jelenthet, nem a csodára gondoltam, hanem arra az állapotra, amikor végre ki meritek mondani: ELÉG. Mostantól máshogy lesz! 

Legyen szó egy rossz párkapcsolatról, egy többé már nem értékes barátságról, gyűlölt munkáról vagy káros életmódról – bármit megváltoztathattok, ha végleg eldöntitek magatokban, hogy nem sajnáljátok rá az időt. Azonnali eredmény nincs, de higgyétek el, elég ezt az egy lépést megtennetek önmagatokért – kezdésként. Egyetlen óriás lépés helyett inkább haladjatok apránként: napról napra. Ha kitartóak és türelmesek vagytok magatokkal, illetve a céljaitokkal szemben, először egy hét, aztán egy hónap, majd egy év, végül pedig akár évtizedek távlatából is szemlélhetitek a változást.

A A nő, aki 11 nyelvet tanult meg egy hét alatt egyetlen trükkel – Az instant megoldások nyomában bejegyzés először Vous-én jelent meg.