Legnagyobb meglepetésemre nem az a 40-es pasi volt, aki annyira belekényelmesedett már a saját életstílusába, hogy eszébe sem jut, hogy gyereket vállaljon. Ő is annyira készen állt a dologra mint én, és lelkesen belevetettük magunkat a kalandba. Mivel ekkorra már 39 voltam, úgy voltunk vele, hogy megpróbáljuk – amennyire csak lehet – jól érezni magunkat, és ha sikerül a baba, annál jobb.

Megdöbbentünk, hogy pár hónap múlva teherbe estem. Amikor késett a menstruációm, úgy voltam vele, hogy mivel kizárt, hogy ilyen hamar terhes legyek, ez biztos a menopauza, ami épp most csap le rám, hogy végre gyereket vállalnék. Amikor pár nap múlva csináltam egy terhességi tesztet, fel voltam készülve a bukásra, és nem hittem a szememnek, amikor pozitív lett.

Forrás: Pexels

A férjem és én, ahogy már mondtam, nagyon lelkesen kezdtünk bele a szülőségprojektbe, ezért hatalmasat koppantunk (főleg én), amikor szembe találtuk magunkat az egészségüggyel és az egész ellátórendszerrel, sőt még a családunkkal is. Anyám halálra váltan aggódott, hogy ezt tuti nem élem túl sem én, sem a baba. A 70 éves férfi háziorvos közölte, hogy nem lesz olyan nőgyógyász, aki ezért vállalni fogja a felelősséget, és utalt rá, hogy csak a saját dolgomat nehezítem azzal, hogy 40 évesen láttam jónak ebbe belevágni.

Mire eljutottam ahhoz a nőgyógyászhoz, akiről tudtam, hogy támogató lesz, megkaptam egy másiktól is, hogy ne is álmodjak zavartalan, kádazós élményről, már most beírja a naptárba a császárom időpontját, ha ugyan be nem indul a szülés előtte, mert ebben a korban a koraszülés a legnagyobb rizikófaktor.

Nem bántam. Végül megtaláltam a támogató nőgyógyászt, aki tényleg azon volt, hogy biztonságos keretek között megvalósíthassam az elképzeléseimet, és volt egy csodás szülésznőm és a férjem is. Végül az én gyerekem is megszületett, csak úgy, mint mindenki más ezen a bolygón. A természet utat talál magának, akkor is ha mindenki kicsit túlreagálja a szülést, mert az anya 40 éves. Burokrepesztés után 45 perccel, amikor a kezembe fogtam a kisfiamat, tudtam, hogy megérte nem beadni a derekamat a hisztériának.

Először is, mert most ismertem meg a férjemet, és senki mással nem akarnám ezt az egészet végigcsinálni. Másrészt, őszintén szólva örülök, hogy már teljes anyagi biztonságban élünk, nem kell azon aggódnunk, hogy jut-e majd minden kiadásunkra pénz, és teljesen a szülőség élményére tudunk koncentrálni. Sokkal magabiztosabb is vagyok, mint 10-20 évvel ezelőtt, és örülök, hogy olyan szülő lehetek, aki már teljesen tisztában van önmagával, és ezt adhatja tovább a gyerekének.

Ágota történetét Király Etel írta le.

A 40 felett vállaltam gyereket és örülök, hogy így történt bejegyzés először Vous-én jelent meg.

A házasságunk elején megbeszéltük, hogy nem vagyunk elkésve, ráérünk még kicsit kettesben élvezni az életet, és inkább kicsit magunkra és a karrierünkre koncentrálunk még.

Nem hajlandó komolyan beszélni erről a témáról, pedig többször felhoztam már neki. Szerinte még mindig várhatnánk ezzel, én viszont már egyre jobban aggódom így 36 évesen, ugyanis nem szeretnék negyvenes anyuka lenni. Ez egyre több konfliktust szül közöttünk.

A baráti társaságunkban szinte már mindenki vagy gyerekes pár, vagy most kezdenek a családalapításba. A közös barátainkat hallgatva mindig elfog az irigység, hogy én miért nem élhetem már át ezt. A legutóbbi baráti összejövetelen, amikor feljött a téma, félig viccesen, félig komolyan megjegyeztem a barátainknak, hogy úgy érzem, mintha egy nagy gyerekkel élnék együtt.

Azt mondta belegázoltam az önbecsülésébe, és szerinte egyre nevetségesebben viselkedek mostanában. Nem érti, miért akadtam fel ennyire a baba témán, és azt sem, miért nem tartom tiszteletben azt, hogy ő még egy kicsit várni akar. Persze engem sem kellett ezután félteni, elmondtam a véleményemet a viselkedéséről.

Forrás: Canva.com

Lehet, nem velem képzeli el a jövőjét?

Egy gonosz hang a fejemben egyre többet mondja azt a fejemben, hogy nem az az igazi indok, hogy nem érzi készen magát az apaságra, hanem hogy nem velem szeretne családot alapítani. Tudom, ezzel a teóriával nem állhatok elé, mert kiakadna még a feltételezésen is, de félek, hogy ez az igazság.

Ő még gyerek nélkül képzeli el a jövőjét egy jó ideig, ezzel a tervvel viszont nem fér össze a mi házasságunk. Úgy érzem, elhúzta előttem a mézesmadzagot, de meggondolta magát, én pedig nem tudom, meddig érdemes ebben a bizonytalanságban élnem. Hiszen az óra ketyeg, nekem pedig egyre kevesebb időm marad…

A A férjem még mindig nem akar gyereket, én pedig lassan kifutok az időből… bejegyzés először Vous-én jelent meg.

De egy gyerek? Egy gyereket nem tehetünk félre, nem mondhatjuk le a szopizást, a játékot, a közös programot. Egy gyerek nem egy bejegyzett program a naptárban egy és öt óra között, amit kitörölhetek. Mielőtt azt hinnétek, hogy azok, akik emiatt tartanak a gyerekvállalástól, azok önzőek, álljatok meg egy gondolatra. Jó, ha tisztában vagytok azzal, hogy ők nem az egyedüllét luxusának elveszítésétől félnek, hanem attól, hogy nem lesznek emiatt jó anyák. Hiszen egy introvertáltnak az egyedülléthez való ragaszkodás azt is jelenti, hogy erre van szüksége ahhoz, hogy teljes értékű anyaként, barátként, élettársként, feleségként, diákként, munkaerőként, emberként tudjon funkcionálni.

Forrás: Canva

Vecsernyés Anna viselkedéselemző szerint az, hogy valaki erre a felismerésre eljut, egy nagyon fontos lépés. „Az pedig egy plusz fontos lépés, hogy még azt is pontosan tudja, hogy hogyan tud feltöltődni, mi neki a legjobb. Ezt az introverziót eleve kicsit nehéz elfogadni magunkban, hiszen a társadalom az extroverziót, az állandó készenléti állapotot támogatja, pihenni és egyedül lenni sokszor ciki.”

Hasonló – teszem hozzá, irreális – elvárások vannak az anyákkal kapcsolatban: egy anya mindig figyel a gyerekeire, és minél több időt szeretne velük tölteni, együtt játszani, tulajdonképpen bármikor a gyerek szolgálatára áll. Az anyaság azonban ennél sokszínűbb: vannak igazán pörgős anyukák, és vannak nyugodtabb, lassabb anyák, és egyik sem rossz.

Az én anyukám is introvertált volt, szüksége volt feltöltődésre, ezért olyan tevékenységekre tanított meg minket, amiket akkor is tudtunk csinálni, amikor ő éppen nem figyelt ránk úgy. Például amikor a földön hasalva magazint olvasott, mi megmasszíroztuk a hátát vagy befontuk a haját, de nem zavartuk az olvasásban. Ha anyáék hálószobájának ajtaja be volt hajtva, nem szabadott zavarni. Mindenképp át kell gondolni, hogy hogyan lehet apró szüneteket, egyedülléteket beiktatni a gyereknevelés során – ami nyilván könnyebb később.

Anna szerint ugyanis mivel a társadalom szerint a jó anya folyton készenlétben áll, az introvertált anyuka, aki kifejezetten szereti a gyerekek nélküli nyugalmat, rossz anyának érezheti magát. Ezt pedig úgy próbálja kompenzálni, hogy igyekszik is „jobb anyává” válni, igyekszik ő is folyamatosan készenlétben állni, pedig az őt hosszú távon rombolja, hiszen nem tud töltekezni.

„Fontos tudatosítani, hogy introvertáltnak lenni teljesen rendben lévő dolog, és folyamatosan dolgozni kell azon, hogy az ember el tudja magában ezt fogadni, és tényleg ne tartsa magát kevesebbnek másoknál emiatt. Fontos észben tartani, hogy a gyerek számára is a legjobb, ha egy hiteles anyukája van, aki amellett, hogy a gyerek szükségleteire hangolódik, a saját szükségleteit is kommunikálja a környezete felé, és gondoskodik magáról. Az első időkben a csecsemő még nem tanul annyit az anya asszertivitásából, mint később, ám a nagyobb gyerekek számára azonban kifejezetten példaértékű egy olyan anyuka, aki érvényesíti a saját szükségleteit is, nem mellesleg pedig a gyereknek kifejezetten jót tesz, ha alkalmazkodni tanul. Akkor tud azonban ez a példamutatás, asszertivitás jól működni, ha az anya valóban elfogadja saját introvertáltságát, és nem okoz neki szorongást, hogy a gyereknek rosszat tesz ezzel, vagy rossz anya lesz ettől. Máskülönben abba a csapdába eshet, hogy a gyerektől vár megerősítést/engedélyt az introvertáltságára, vagy arra, hogy egyedül tölthessen időt. Így a gyerek sem egy megnyugtató, normális, elfogadható jelenségként fogja érzékelni az anyuka énidejét.”

Anna szerint az elfogadás mellett jó, ha megoldásokat, stratégiákat alakítotok ki arra, hogy az életeteket a saját szükségleteiteknek megfelelően tudjátok kialakítani. Nyilván, míg a gyerek pici, kevésbé van lehetőségetek arra, hogy magára hagyjátok, ám néhány relaxációs technika segíthet abban, hogy kicsit magatokra tudjatok koncentrálni.

Ha olyan munkánk van, amiben sok az emberekkel való interakció, akkor, amíg kicsi a gyerek, addig próbáljunk változásokat eszközölni a munkánkon, hogy ott tudjunk kicsit többet egyedül lenni, kevesebbet tárgyalni – persze csak ha van erre lehetőség.

Iktassunk be csendes félórákat a napba, amikor a gyerek fél óráig egyedül játszik, így ők is megtanulhatják az csendes, egyedüllevős tevékenységet. Például tegyünk be egy zeneválogatást a szobában, ahol játszik, mondjuk meg neki, hogy amíg az megy, addig a szobában kell maradnia. Ez az idő legyen minél strukturáltabb, például mindennap ugyanakkor.

Anna szerint érdemes tájékozódnotok afelől, hogy milyen fejlődési szakaszok vannak a gyerek életében, így látni fogjátok, melyek azok a szakaszok, melyek során valóban nehéz lesz magatokról leválasztani a gyereketeket. Ilyen szakasz például az is amikor beszélni kezd, és be nem áll a szája. Ezekre készüljetek fel lelkiekben, fogadjátok el és tudatosítsátok, hogy ez természetes folyamat, a gyereketek nem egy kis ördög, aki ki akar benneteket készíteni.

A „Szeretnék gyereket, de igényem van az egyedüllétre is…” bejegyzés először Vous-én jelent meg.

A sort hosszan sorolhatnánk. Ismerősek ezek a klisés mondatok? A legszörnyűbb az egészben, hogy valószínűleg azért mondják ezeket, hogy erősebbnek tűnjenek. Mert hát ez úgy működik, hogyha a környezeted elhiszi, hogy boldog vagy, akkor biztosan te is az vagy… Hát, nem éppen.

Azt nem tagadom, hogy az embernek szüksége van időszakokra, amikor egyedül van. Egyik kapcsolatból a másikba nem jó ötlet hirtelen beleugrani, a szakítás utáni gyászidőszakot tiszteletben kell tartani. De akadnak emberek, akiknek ezek a periódusok mintha túlzottan hosszúra nyúlnának, mintha már nem az ő saját döntésük miatt lennének egyedül, hanem mert képtelenek partnert találni. Persze, nincsen rá bevett szabály, hogy mennyi idő után érkezik el ez a pont, de ha valaki a nagy szavak puffogtatása közben valójában vergődve próbálkozik, természetesen nem sok sikerrel, akkor ott valami gyanús.

Forrás: Canva

Az is más tészta, ha valaki tíz év kapcsolat után hosszabb pihenőre vágyik, mielőtt újra a tettek mezejére lépne.

De mi van azokkal, akik felett múlnak az évek, de sehogy sem tudnak egy normális párkapcsolatot összehozni?

Folyton csak első randikra járnak, pár hét után pedig elhal a lelkesedés. Eltelik kalandokkal meg bulizással a húszas éveik, betöltik a harmincat, a barátaik sorra állapodnak meg. A házasságról és gyermekvállalásról meg még ne is essen szó! De nekik még összeköltözni sincs kivel. A későnérők még kapnak pár évet arra, hogy felnőjenek, de úgy a harmincas éveik derekán azért már illene valami eredményt virítani, nem?

Hiszen, ha 35 évesen azt se ismered, akivel majd egyszer megállapodnál, akkor a gyerekvállalás szépen ki fog csúszni a negyvenes éveidre, ami kockázatos lehet a gyerek egészsége szempontjából, már ha egyáltalán sikerül összehozni a babát…

Tegyük fel, nem nyomaszt a gyerek téma, szóval nem sietsz ilyen szempontból, nem is akarsz szülő lenni, akkor is felmerül a kérdés: Hogyhogy ennyi idő alatt nem jött össze egy tartós kapcsolat?

Az egyéjszakás hódítások, az alig egy évig tartó kapcsolatok nem sokat segítenek. Fájdalmas belegondolni, de akkor valójában, hogyhogy nem akart senki elköteleződni melletted? Nem gyanús, hogy 35 éves korra az ember mögött olyan minimum 15 évnyi randizás és potenciális párkapcsolatok sora lehet, amiből már illett volna valami életképeset kialakítani? Lehet arra fogni, hogy nem találtad meg az igazit, magasan vannak az elvárásaid, aki a tökéletes lett volna, annak nem kellettél… Hoppá! Az utóbbiban lehet igazság.

Mert ennyi idő után lassan lehet, hogy nem a világban és a többi emberben kell keresni a hibát…

A 35 évesen még mindig szingli vagyok – Velem van a baj? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Aztán jön a ráeszmélés, hogy ezzel azért mindent nem lehet megmagyarázni…

Van, amire rá lehet mondani, hogy mindössze csak egy jó fotó és egy még jobb filter eredménye, viszont magára az élethelyzetekre ez egyáltalán nem igaz. Az eljegyzésről, esküvőről, gyerekvállalásról szóló posztok mindegy milyennek láttatják magát az eseményt, hiszen ez nem változtat azon a tényen, hogy:

• igen, valakit tényleg eljegyeztek;
• igen, valaki tényleg férjhez megy;
• igen, valaki tényleg gyereket vállal.

Aki anno tiniként vagy a húszas évei elején regisztrált a Facebookra, az valószínűleg mostanában szembesül azzal, hogy mennyire megváltozott a hírfolyamában felbukkanó tartalmak jellege: a féktelen bulizásról, a kalandokról, az egyetemi lét nehézségeiről szóló bejegyzések helyét egyre észrevehetőbben veszik át az elköteleződésről és a családalapításról szóló posztok.

Forrás: depositphotos

Az első ilyen bejegyzésnél az ember még azt kérdezi magától, „miért köteleződik el valaki ilyen fiatalon?”, a sokadiknál viszont már egészen mást kérdez magától:

Mikor maradtam le ennyire a többiekhez képest?

A lemaradás érzése nagyon is valós: bár kivételek léteznek, a legtöbben már éreztek vagy épp éreznek hasonlót.

Nyugi, a baj nem veletek van, egyszerűen csak a közösségi média szórakozik az agyatokkal. Szerencsére tehettek az érzés ellen ezt-azt, és el is áruljuk, mit!

A társas összehasonlítás az élet része: mindenkinek szüksége van rá ahhoz, hogy el tudja magát helyezni a világban. Teljesen természetes, hogy másokhoz viszonyítva határozzuk meg magunkat – csak tudni kell, hogy ez milyen mértékben egészséges, és mikortól kezdve számít károsnak. Egy bizonyos szint felett ugyanis semmi értelme annak, hogy másokkal foglalkozzon az ember: az egyénenként változik, hogy kit mi tesz boldoggá és ki mire vágyik.

Ez szervesen kapcsolódik az előző ponthoz: ne másokhoz hasonlítgassátok magatokat, hanem a korábbi saját magatokhoz. Nézzétek végig, mennyi mindent tettetek az eltelt évek során a vágyaitok és a céljaitok elérése érdekében – és ha az élet valamelyik területén úgy érzitek, még lenne mit megtenni a siker érdekében, akkor fókuszáljatok a cselekvésre!

Az, hogy valaki mondjuk férjhez megy, csak annyit jelent: az illető férjhez megy.

Az, hogy valaki férjhez megy, nem jelenti azt, hogy a párkapcsolata pontosan olyan, mint amilyenre ti is vágytok. (Vagy amilyennek a közöségi média felületein látszik.)

Ahogy azt sem jelenti, hogy ennek a valakinek gondtalan és irigylésre méltó lenne az élete: a jó híreket és pozitív történéseket mindenki kiposztolja – azt viszont sosem tudhatjátok, mennyi minden van a kirakat mögött.

Amikor mások életével foglalkoztok, valójában arra összpontosítotok, hogy mi az, ami esetleg még hiányzik a tiétekből. Ilyenkor hajlamosak vagytok elfelejtkezni arról, hogy mi az, amiben viszont ti vagytok irigylésre méltóak mások szemében. Igyekezzetek objektíven nézni saját magatokat!

Tudom, tudom, ezt a legnehezebb teljesíteni, hiszen pont az ember türelmetlenségét táplálja az egész jelenség…

De az a helyzet, hogy a türelmetlenkedésnek semmi értelme nincsen: egyrészt nem segít azon, hogy bizonyos események bekövetkezzenek, másrészt legyünk őszinték: valószínűleg az eddigi életetek sem feltétlenül úgy alakult, ahogy azt korábban elterveztétek, mégsem dőlt össze a világ.

Az viszont, hogy eddig nem dobta ki a nagy Őt, nem jelenti törvényszerűen azt, hogy soha nem is fogja. Ha olyan komoly döntésekről van szó, mint például a családalapítás, szerintem ne azon kattogjatok, hogy mikor kerül már rá sor, hanem azon, hogy kivel.

A Rajtatok kívül mindenki menyasszony, feleség vagy anya lett a Facebookon? Nyugi, van remény! bejegyzés először Vous-én jelent meg.

A pasim a kezdeti idill után hamar erőszakossá vált, valamint többször kényszerített az együttlétekre is. Bár én próbáltam nemet mondani, nem érdekelte, és sokszor még erőszakosabbá vált akkor, amikor ellenkezni próbáltam. Emiatt idővel már nem mertem szólni, ha nem volt kedvem, szimplán hagytam, hogy tegye azt, amit csak akar.

Az utolsó tiltakozásaim egyike alatt történt a már visszafordíthatatlan esemény. Finoman próbáltam elmagyarázni, hogy nincs kedvem hozzá, de ő hajthatatlan volt. Erőszakkal az ágyra kényszerített, és nem állt meg addig, amíg nem végzett. Szinte biztos vagyok abban, hogy ekkor, az utolsó tiltakozásom alkalmával fogant a fiam. 

A félelem eluralkodott rajtam, hisz rendszeresen bántalmazott mind fizikailag, mind lelkileg. A folyamatos stressz, szorongás, és rettegés következtében képtelen voltam arra, hogy kilépjek a kapcsolatból, úgy éreztem, nem fogok tudni elmenekülni. Tejes mértékben lemondtam az akaratomról, és hagytam, átvegye felettem az uralmat.

Ennek a gyümölcse a két hét múlva születendő gyerekem. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, a párom ragaszkodott a gyerekhez, nem hagyta, hogy elvetessem. Én egyértelműen azt az utat választottam volna, ő azonban rendszeresen megfigyelt, esélyt sem adva arra, hogy változtassak a helyzeten.

A családom és a barátaim előtt titkoltam az egészet, képtelen voltam elismerni, hogy kudarcot vallottam, valamint azt sem, hogy erőszak áldozatává váltam. A tagadás következtében eltávolodtam mindenkitől, csak hogy ne kelljen elismernem áldozati szerepem.

A szülés előtt helyzet azonban tarthatatlanná vált.

Forrás:

Pexels.com

A szülés előtt helyzet azonban tarthatatlanná vált. Amikor hat hónapos terhesen a párom megvert, eldöntöttem, segítséget kérek. Titokban találkoztam a családommal és a barátaimmal, és mindent elmondtam nekik.

Nem voltam velük kifejezetten közeli kapcsolatban, azt azonban tudtam, számíthatok rájuk.

A rendőrséget is bevontuk, gyorsan sikerült intézkedni annak érdekében, hogy biztonságban elköltözhessek a páromtól, valamint biztosítottak, hogy bármilyen későbbi atrocitás esetén azonnal kijönnek, csak tárcsázzam a segélyhívót.

Az új albérletembe való költözés után beszéltem a barátaimmal, és a segítségükkel meghoztam a döntést, hogy lemondok a gyerekemről. Tudtam, hogy képtelen lennék olyan anyává válni, aki nevelni tudná, hisz gyűlölöm őt amiatt, mert mindig a fogantatása körülményeire emlékeztet, minden mozdulatával.

Emellett azt is elhatároztam már, hogy szakember segítségéhez fogok fordulni, hogy feldolgozzam, és megelőzzem azt, ami történt velem.

Klaudia történetét Hargitai Alexandra dolgozta fel.

A Rettegek az erőszakból fogant gyerekem születésétől – Elítélsz emiatt? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Eleinte én sem szerettem volna gyereket, de a kapcsolatunk negyedik évében elkezdtem azon gondolkodni, mi lenne akkor, ha megpróbálkoznék az anyasággal. A gyerekvállalástól főleg az tartott vissza, hogy valószínűleg nagyon kevés szabadidőm lenne, ha anya lennék, emiatt pedig nem vállaltam volna be a feladatot. A jelenlegi munkahelyem mellett azonban tudnám, sikerülne összeegyeztetnem a gyermekvállalást az életem többi területével, így pedig elkezdett csábítani a gondolat.

Amikor felhoztam a barátomnak, beismerte, hogy ő nem gondolkodott rajta, és egyelőre biztosan nem szeretne gyereket, viszont nem zárkózik el teljesen a témától, csak adjak neki időt ahhoz, hogy átgondolja. Beleegyeztem ebbe, hisz nem akartam siettetni, annak ellenére, hogy tudtam, nem tudok a végtelenségig várni.

Egy év gondolkodás után kezdtem aggódni, hogy esetleg ő már elhatározta, hogy nem szeretne gyereket, csak nem meri nekem elmondani, mert tart attól, hogy abban az esetben megfontolnám a szakítás lehetőségét is. Ami igaz is lett volna, ha esetleg úgy döntene, nála nem opció a gyerek.

Még fél év telt el, amikor eljött az a pillanat, amire vártam.

Forrás:

Pexels.com

Az egy éves várakozási idő után az idegességem negatív hatással volt a kapcsolatunkra, hisz azt hittem, a barátom velem szeretne maradni, de gyerek nélkül, és nincs benne annyi bátorság, hogy közölje a döntését. Ez több vitához vezetett közöttünk, ami rossz hatással vol az egyébként is felfokozott állapotra. Valószínűleg ő is érezte, hogy lejárt az ideje, de azt csak annyit árult el, még szüksége van egy kis időre ahhoz, hogy megoldja a saját lelki problémáit ahhoz, hogy bevállalja, gyereke legyen.

A barátom elmondta, hogy átgondolta a dolgokat, és azóta már sikerült meggyőznie magát arról, hogy akár jó apa is lehetne. Nagyon örültem annak, amit hallottam, azonban úgy döntöttem, lassan fogunk haladni, hisz nem akartam, hogy bármiben is siettesse magát csak amiatt, hogy nekem örömet okozzon.

Ezt neki is elmondtam, amiért hálás volt, és azt válaszolta, ő is hasonlóan szeretne belevágni a tervbe. Azt is megbeszéltük, milyen szülők szeretnénk lenni, amiben hasonló véleményen voltunk.

Hatalmas öröm volt számomra, hogy meg tudtuk oldani a problémát, még akkor is, ha évekig tartott, mire elég éretten tudtunk hozzáállni a témához. De jobb később, mint soha.

Bia történetét Hargitai Alexandra dolgozta fel.

A Végre! Már a barátom is gyereket akar bejegyzés először Vous-én jelent meg.

A meglepő az, hogy amikor ezt a randijaim közben felhozom, mindig azt a kritikát kapom, hogy én csak otthon szeretnék maradni, és semmit tenni, hisz a pasik úgysem főznek vagy takarítanak, és a gyerekkel sem tudnak olyan jól bánni. Ezen fel szoktam háborodni, hisz pont a legnagyobb feministák szoktak ilyen támadó jelleggel fellépni velem szemben, akiktől pont azt várnám, hogy értékeljék, hogy nem várom el velük szemben, hogy vállalják a tipikus női szerepeket.

A férfiak sem túlságosan elfogadóak a témával kapcsolatban. Pár társaságban már előkerült a téma, és sajnos eddig mindig azzal találkoztam, hogy ha nem akarok dolgozni, akkor nem is vagyok igazi férfi, hisz neki az lenne a dolga, hogy az anyagi javakat biztosítsa a családjának.

Szerintem, nem baj, ha a vicces apával tölt több időt a gyerek, hisz mindkét szülő ugyanolyan fontos. Nem gondolom, hogy kifejezetten az anyának kell a legtöbb időt töltenie a gyerekekkel, hisz csak arra van szükségük, hogy legyen valaki mellettük, aki szereti őket, és vigyáz rájuk.

Elszomorít, amikor azt látom, hogy ettől az emberek teljes mértékben elzárkóznak, hisz valószínűleg több olyan férfi van, aki szívesen maradna otthon, csak nem merik bevallani.

Én élvezném, ha otthon maradhatnék, és játszhatnék a gyerekekkel.

Forrás:

Pexels.com

Én élvezném, ha otthon maradhatnék, és játszhatnék a gyerekekkel. Biztos vagyok abban, hogy nagyszerű apa lennék. Két fiatalabb testvérem van, így végignéztem már, milyen problémákkal szembesülnek a szülők, és a legtöbb helyzetben valószínűleg tudnám, mi a megoldás.

Azt várnám, hogy ez szimpatikus a nők számára, de kifejezetten ellenzik, amikor ezt megemlítem. Úgy gondolom, sokszor csak azért vállalják az anyaságot, hogy otthon lazulhassanak a gyerekkel, és nem akarnak elmenni dolgozni. Mintha csak a férfinek kellene a munkahelyén güriznie, miközben ők otthon lazán megcsinálják a házimunkát, és nevelik a gyerekeket.

Én szívesen megtörném ezt a hagyományt, és lennék vérbeli háztartásbeli apa. Ez azonban valószínűleg nem fog tudni megvalósulni, hisz a nők annyira elutasítják ezt a szemléletet.

Mintha csak a rosszindulatot tudnák feltételezni, még akkor is, amikor valaki őszintén jót szeretne tenni.

Ákos történetét Hargitai Alexandra dolgozta fel.

A Én? Háztartásbeli apa? Simán! bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Most 24 éves vagyok, és arra vágyom, hogy gyermekem szülessen. Először egy fiú, Kristóf, aki igazi kíváncsi rosszcsont lesz, aztán ikerlányok, Boróka és Alma, akik bájosak, csajosak, de csibészségben néha túltesznek a bátyjukon. Szeretnék velük pár évig itthon maradni, hordani őket a játszótérre, tornázni velük, tojást festeni húsvétkor és gesztenyéből betlehemet csinálni karácsonyra.

Mi történt öt év alatt, ami ilyen gyökeresen megváltoztatott? Hát az, amire nem számítottam, hogy ilyen hamar megtörténik: találkoztam a szerelmemmel, már hivatalosan is vőlegényemmel, akit el tudok képzelni gyermekeim apjaként – ebből pedig automatikusan következett, hogy magamat el tudom képzelni anyaként.

Most 24 éves vagyok, és arra vágyom, hogy gyermekem szülessen.

Forrás:

iStock

És mi lesz a karrieremmel? Épül az, de hova siessek? Hiszen még csak 24 éves vagyok, idén végzek pszichológusként, ráadásul ez pont olyan szakma, amihez nem árt egy kevés élettapasztalat. Még hitelesebb szakember is lehetek, ha nem egy iskolapadból éppen kipattant fruskaként szeretném másoknak megmondani a tutit, hanem rátermettségemet tudom bizonyítani azzal, hogy családanyaként helytállok.

Majd azért szeretnék tevékenykedni a gyermekek mellett is. Mindfulness szemléletű kismamablogot fogok vezetni, a játszótérre mindig friss salátákkal és még meleg sütikkel fogok érkezni a kismamák közé, vagy batikolt textilpelenkákat árulok majd az Etsyn, vagy valami. De az elsők úgyis a gyerekek lesznek, hiszen Kristóf biztosan két kézzel akarja majd a homokot a szájába tömni, Boróka bemászik a rózsabokorba, Alma meg apjuk vitorlásköteleibe csavarja majd magát.

Múltkor az unokatestvérem gyerekeire vigyáztam egy este. Lefekvésig vidáman eljátszottunk, mesét olvastam nekik, majd elaludtak. És akkor: bepánikoltam! Túl csendben voltak. Féltem, hogy megfulladtak. (Már miért fulladtak volna meg?) Belopóztam, hallgatóztam. Még élnek. Fél óra múlva a kicsi elkezdett köhögni. Torokgyík! TBC! Vagy az ugyanaz?

Mindegy, mi van, ha komoly a baj? Telefonáljak a szüleiknek? Végül pár korty víz segített a makacs köhögésen. (Azóta is él és virul.) Hiába, a modern orvostudomány, az antibiotikum és a gyors mentők egészen kicsire redukálják a csecsemőhalálozás számát.

De mi van, ha lelkileg teszem sérültté? Hát erről tanulok már öt éve, hogy hogyan tudják a szülők elrontani ártatlan kis gyermeküket egy egész életre! Félelmeimet elfogadom, nem próbálom sem elnyomni, sem letagadni őket. Természetes, sőt, örvendetes, hogy így érzek, ez biztosítja, hogy lelkiismeretesen odafigyeljek majd rájuk. Tudom, hogy nem kell tökéletes anyának lennem, a görcsös próbálkozás csak örökös aggodalmat és bűntudatot szülne – na, ez tényleg káros lenne Borókáéknak.

A Helló, anyu szeretnék lenni! – most 24 éves vagyok, nem erre számítottam pár éve bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Gimis és fiatal egyetemistaként nagyon sokat jártam szórakozni, lehet túl sokat is. Ezzel szemben ő mindig egy tanulós lány volt, csendes, visszahúzódó, kevés baráttal. A végén mégis pont emiatt kerültünk közel egymáshoz huszonévesen, mert a hanyagságom miatt elkértem a jegyzeteit, hiszen ismertem, és tudtam, hogy neki lesznek.

Szépen lassan összemelegedtünk, elkezdtünk randizni, én pedig felhagytam a bulizással, mert inkább csak vele akartam lenni. Lediplomáztunk, elkezdtünk dolgozni, összeköltöztünk. Ekkor mondta, hogy ha komolyan gondolom vele, szeretné, hogy összeházasodjunk. Nem ellenkeztem, hiszen vele képzeltem el a jövőmet, a családomat.

Az esküvő után másfél évvel munkahelyet váltott a feleségem, ahol nagyon jóba lett a kollégáival. Boldog voltam miatta, hiszen egészen idáig nagyon visszahúzódó volt. Az elején biztattam, hogy ha jól érzi magát velük, akkor menjen, találkozzon, járjon el bulizni is. Hiszen belefér egy kis szórakozás, miközben a közös jövőnket építjük.

Viszont eltelt azóta megint másfél év, és már minden hétvégén elmegy itthonról. Most a régi mértékemmel nézve is sokat bulizik, iszik, és nem hajlandó rajta változtatni. Egészen idáig arról beszéltünk, hogy harminc éves korunk körül szeretnénk az első gyerekünk. Nos, ott vagyunk a küszöbön, és közel sem úgy viselkedik, mint aki gyermeket szeretne vállalni.

Akármikor felhozom a témát, leteremt, hogy el akarom nyomni, irigy vagyok rá, nem értem meg. Mindeközben nekem csak a mennyiséggel és intenzitással van bajom. Nem sajnálom tőle, és értem, ha most be akarja pótolni a kihagyott élményeket. Viszont azzal nem tudok mit kezdeni, hogy ő minden eddigi tervünk takaréklángra tette, hogy bulizhasson.

Nem hajlandó beszélni velem a helyzetről, amibe kerültünk, pedig ez nem csak róla szól, az én jövőm is tőle függ. Ezért ultimátumot adtam neki, hogy döntse el mit szeretne az életben és tőlem. Számomra az nem működik, hogy tíz év után meggondolja magát mindennel kapcsolatban, és én szó nélkül kell nézzem, amíg ő határozatlan ideig kitombolja magát.

Imre történetét Kovács Ákos dolgozta fel.

A A feleségem bulizni akar, én viszont gyereket bejegyzés először Vous-én jelent meg.