Mégis könnyebben mondok még mindig nemet én magam is. Hiszen az igen sokszor erőfeszítést kér, lemondást, pluszmunkát, áldozatot, aggódást. Repít pedig és magával ragad minden szeretetből kimondott igen. És az is, ha örömre bólintasz rá.

Dacosat lehet, de durvát soha. Mert van befogadó igen, fejlődést ígérő igen, csók-igen, elengedő igen, megbocsátó igen. Van igen a szerelemre, igen egy új kapcsolatra. Van csalogató, kacér, csábító igen. Gyönyörrel teli igen, és igen az új életre is.

És ha mennie kell, ha nem foghatom már a kezét, útravalóul az összes valaha tőlem kapott igent a poggyászába rejteném. Mert úgy hiszem, az tud majd okosan nemet mondani megalázó, sebző pillanatra, aki születése pillanatától fürdik az igenekben. Akinek igenekkel szabtak határt, és kellő megtorpanásra is igenekkel tanították.

Az élet az igent szereti, az igen visz előre, az igen az kíváncsi, kukucskál, kérdéseket tesz fel. Minden fontos dologra az igen bólint rá. Az igent talán sose hívná vissza senki, akkor se, ha a megszavazott, reményekkel teli igen mellett is kudarcos volt a végeredmény. Úgy hallottam, és én elhiszem, hogy élete végén azt bánja meg mindenki, amire nemet mondott, amit meg se próbált, amit eleve vesztésre ítélt.