Már nem emlékszem, mikor szóltak először rám, hogy ne játsszak a porban. Húzzak papucsot, húzzak trikót, kössem fel a hajam. Viselkedjek. Nem emlékszem a váltásra, de arra igen, hogy a rám ripakodás előtt boldogabb voltam. Ártatlanabb, mint utána.
Én szerettem a porban játszani, akár egyedül is. Néha csak szórtam a homokot: szinte szemenként pergettem át egyik tenyeremből a másikba, néha a lábujjaim között csorgattam át. Együtt éltem a szálló, szikrázó porral. Belélegeztem, néha meg is kóstoltam. Üvöltöttek velem érte. Tudtam, hogy tilos, de nehéz volt ellenállni a csábításnak. Akkor is szerettem, ha zuhé jött, és sárrá dagasztotta a homokot. Nyári eső után langyos, habos volt a sár, maszatolta talpam, bokám. Ugráltam, elcsúsztam, szerettem puhaságát.
Szerettem a pocsolyák gyorsan felszáradó cserepes sarát is. Ahogy szikkadt, darabokra szakadt, szétégette a nap. Szedtem, azt játszottuk, csoki borítja az utat. Roppant a kézben, a talpunk alatt a száraz kéreg. Virágot, verseket rajzoltam a sárba, porba, életre keltettem a szavakat.
Porral varázsoltam, erős voltam, teremtettem. Gyerek voltam, játék volt a világ.
Nem tudom, tényleg nem tudom, mikor, hol értek véget mezítlábas éveim, és miért. A rám ripakodás miatt (vegyél már cipőt „azanyádúristenittelány”!), vagy magam éreztem rá, szemérmetlen dolog a mezítlábazás. Hogy egy szál bugyiban indulok fagyizni, hogy csupasz-koszos kis hasamon csorog a dinnyelé. Hogy szemérmetlen dolog a mézes ragadás, a napfény kócolása a hajamban, hogy a kavics karcolja talpam finom bőrét.
Azt akarta az élet, hogy gyorsan nőjek fel. Meztelen talpamra, bőrömre tapadtak csúf szemek. Hát cipőt húztam, kezdtem takarni gyereklétezésem.
De én nem akartam még felnőni, talpam alatt akartam érezni a homok forróságát, hogy szúr a bogáncs, bök a kalász, lábam alá hajol a rét. Egyszer egy dongóra léptem, későn éreztem rá, belém döfte fullánkját. Órákig zokogtam, feldagadt a lábam, de továbbra is tiltakoztam a papucs, a szandál ellen. Én a felnőttek miatt nőttem fel korán, de ezzel, azt gondolom, nem vagyok egyedül.
A dongó meg a fullánk meg se kottyant, a felnőttszemek szúrását máig fájlalom.
A többi gyerek se húzott cipőt akkoriban. Minek húzott volna, a lakásba, ha léptünk (ritkán, mert nyáron a KINN volt az otthonunk), csak letöröltük a port a talpunkról, kaptunk enni, szaladtunk tovább.
Este arcmosás volt, meg kéz- meg lábmosás. Néha felcseréltük a sorrendet, akkor kiabáltak velünk, hogy még ezt se tudjuk megjegyezni… először az arc, aztán a kéz, végül a láb. De nekünk tetszett a cserebere, fröcsköltük a lavórnyi vizet, úszott a konyha. Elcsúsztunk, de hányszor a vizes, ultrától lágy, síkos kövön. Nem bántuk azt se.
Nem tudom, más hogy van vele, de én a talpamban őrzöm leginkább gyerekkoromat.
Meg az orromban, a tenyeremben. Érintésekben. Illatban. A hajamban. Hangokban.
De a talpamban leginkább: a szökellésekben, a futásban. A mezítlábas fára mászásban. A talpba ékelődött szálkákban, a véletlen eltaposott bogarak fanyar szagában.
Bárhová lépek, jön velem minden. Talpam alá simul az életem. Szeretem. Az én talpam, az én életem. De máig visszasírom mezítlábas, ártatlan éveim. Adja vissza, aki elvette, és kérjen bocsánatot.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
