Várok a vonatra, mint mindig. Kora reggel van, olyan a szürke aszfalt felett a forró levegő, mint az olvadt üveg. Vibrál a szemem előtt minden.
Pihegünk, hidegtől párás falú innivalókkal hűti magát, aki teheti.
Előttem egy fiatal pár. Ők nem hűtik magukat, nem is isznak. Szerintem észre se veszik a tömeget, egymásra figyelnek.
Olyanok ők, mint valami zöld kis sziget az embertömegben. Üde látvány. Rajtuk pihen a szemem.
Szerelmesek. A fiú simogatja a lány arcát, néha megcsókolják egymást. Összehajolnak, aztán szét, testük, arcuk kezük valami szépséges táncával váltanak szót. Jelelnek.
Minden mozdulatukat értem, pedig nem vagyok jeltolmács. De a szerelem nyelve egyetemes, születésünk előtt tanuljuk azt meg, még fenn a csillagok között. Aztán hozzuk magunkkal azt ide a Földre is. El nem feledhető, kozmikus tudás.
Mindannyian értjük, gyakoroljuk.
Gyengéd gesztusok váltakoznak náluk is. Érintés, a tekintetek összekapcsolódása, a testek összesimulása. Kézrebbenés, pár gyors mozdulat. Hívogatás. Incselkedés. Ezüstfényű mosolyok lebegnek ide-oda közöttük, a fiú keze valami csodás, varázslatos hangsort ír a lány derekára.
Nem tudom a szemem levenni róluk. Tényleg IGÉZET a szerelem.
