„Ez nem tündérmese, hanem igaz történet, de szebb minden tündérmesénél, mert egy igazi kislány igaz története.” Ha az anyukátok valaha felolvasta nektek A sehány éves kislány című mesét, ezekre a mondatokra örökre emlékezni fogtok. Ha pedig nem ismeritek a mesét, most azonnal pótoljátok, és olvassátok majd fel a lányotoknak.
A sehány éves kislány egy születés történetét, a babavárás legszebb pillanatait meséli el. Ma már egyrészt idejétmúlt ez a romantikus ábrázolásmód, hiszen tudjuk jól, sem a babavárás, sem a szülés, sem pedig a szoptatás nem fáklyás menet. Viszont pont ebben a nagyon őszinte, realista világban jó azért ránézni ezekre a pasztellképekre. Ezek a rajzok egyébként elmesélik a gyerekeknek azt is, mennyire sokfélék vagyunk mi, emberek, és mennyire ugyanúgy születünk erre a világra.
Azt tudtátok egyébként, hogy a szerző, Marie-Claude Monchaux maga rajzolta a felvilágosítókönyvet, amelyen generációk nőttek fel? A 83 éves francia illusztrátor elbűvölő képeit nézegetve döntöttem el valamikor nagyon régen, hogy szeretnék egyszer én is így rajzolni. Nos, nekem azóta sem sikerült megtanulni (majd újra visszatérek a rajzoláshoz), de az biztos, hogy egyszer szeretném felolvasni ezt a könyvet is a lányomnak vagy a fiamnak.
Ti ismeritek ezt a kötetet?
„Az első egy-két rajz vicces lesz, de a harmadik nap lerajzolod a láthatatlant is” – mindent a jobb agyféltekés rajzolásról
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy pálcikaember. Mindenki ismeri, mindenki le tudja rajzolni. Elég pár vonal és máris visszamosolyog rátok a „pont, pont, vesszőcske”. De mi történik akkor, ha új szemszögből tekintünk erre a kedves rajzra? Ha vonallábak helyett cipőt húzhat? Akkor életre kel. Ezt hozza elő a pálcikaemberből a jobb agyféltekés rajzolás.
A cikk folytatását ide kattintva olvashatjátok.
