Széles vállak, izmos karok, szikár külső, egy kis szakállal, hogy látszódjon, nem frissen jön a középiskolából. Nem kérek sokat, csak egy kis erőt az életembe. Hová lettek a rendes férfiak?
Nem azt mondom, hogy elvárom, minden pasi Chris Hemsworth vagy George Clooney képmásaként létezzen, de nehéz úgy harmincévesen épkézláb partnert találni, ha mellettem mindenki kisfiúnak néz ki.
Szűk farmerek, szuperhősös pólók – tényleg ez kell manapság a nőknek?
Ha mi is fentebb emelnénk a lécet, akkor talán feltűnne nekik, hogy már komolyabbra vágyunk. Mégis mit kezdjek egy olyan pasival, aki első randira farmerben és baseballsapkában jelenik meg, miközben én órákat töltöttem készülődéssel és magassarkúban ülök vele szemben?
A családomban egyedüli gyerekként és unokaként nőttem föl, így mindenki a tenyerén hordozott. Felnőtt koromra megdolgoztam azért, amim van, de nem fogok lentebb adni az igényeimből csak azért, hogy ne legyek egyedül. Az apám úgy nevelt, hogy tudjam, mit érdemlek és az biztos, hogy nem Linguini képmása a sarki mekiből, aki hajnali háromig videójátékozik a tizenkét órás műszak után.
Olyan férfira van szükségem, aki mellett nőnek érezhetem magamat, aki a tenyerén hordoz.
Aki nem ijed meg attól, hogy olyan étterembe megyünk, ahol inget kell felvenni. Akinek nem sír a szája, ha meglátja a blokkot. Aki büszkén mutat be a barátainak, hogy “Igen, ő a párom”.
Az én életem már fel van építve, ezt várom el a partneremtől is. Nem feltétlenül többet, de ez a minimum.
Ha felmegyek egy harmincnál idősebb pasihoz, a kutyájával akarok találkozni, nem a szüleivel vagy a négy másik lakótársával.
Olyan nagy kérés ez?
