Miért szeretünk valakit? A pszichológia mai állása szerint azért, mert „rímel az ösztöneinkre”, vagyis arra a tudat alatt elraktározott képre, amely talán fogantatásunk első pillanatától formálódik bennünk, s amelyre a társadalom elvárásai és a szocializáció is rányomta a bélyegét. Ennek tünetei persze sokfélék lehetnek.
Sóhajtozunk, hogy milyen szép…
„De annyira szép, olyan gyönyörű” – sóhajtoztam a legutóbb is, és a barátaim hitetlenkedve csóválták a fejüket, hogy mégis mi volna az rajta. A kívülálló ezt bizony valóban nem érti, hiszen nem őt találta el az a nyíl, aminek hatására a legbriliánsabb elme is megbomlik.
Meggyőződésem, hogy amikor szeretünk valakit, egy pillanatra úgy látjuk őt, ahogy mindenkit látunk majd, amikor már nem lesz szükségünk testre. Túl az anyagon, a maga teljességében szemléljük, és a legszebb az egészben, hogy paradox módon mégis a test a híd ehhez az érzéshez.
Ő az első gondolat reggel, és az utolsó este…
Rá gondolni egyszerűen kitűnő program, nincs mit tenni. Amint kitisztul a tudatunk ébredéskor, ő az első gondolat, aztán este, amikor már magunknál sem vagyunk, az ő képével a fejünkben szenderedünk el.
A szerelem addiktív, a tudósok már bizonyították, hogy hasonló változások történnek az agyban, mint ami a kényszerbetegség és a kokainfüggőség hatására is történik. Csak a két utóbbi esetben talán több eszünk van…
Hajlamosak vagyunk rákattanni arra, amit ő szeret…
Programozó a srác? Nézzük, mi sajátítható el gyorsan a Pascal és Java világából! Atomfizikus? Nos, ez a 2 ezer oldalas kis összefoglaló anyag a hullám és részecske természetéről egészen lebilincselőnek tűnik. Zenész? Örömmel üljük végig a kilencezredik hangszerbemutatót is, csak a közelében lehessünk.
Amikor szeretünk valakit, természetes, hogy a mosolya és az illata mellett egészen elbűvöl minket az intellektuális és/vagy művészi teljesítménye is. Emellett persze ott van az is, amikor a világába is szeretnénk egy kicsit betekintést nyerni, ezért órákig olvasunk a kedvenc focicsapatáról is akár, hogy közelebb kerüljünk hozzá.
Van barátnőm, aki szerelemből tanult meg izlandiul, anyanyelvi szinten. A pasival már rég szakítottak, de fordítóként iszonyat jól keres a csaj.
Hirtelen sokkal többet törődünk a külsőnkkel…
Még soha nem volt ennyire aktuális a lézeres szőrtelenítés és a végleges hajegyenesítés, mint most! Ráadásul venni kell új ruhákat is, mégsem járhat az ember rongyokban az univerzum legtökéletesebb férfiembere mellett…
Érdekes, ahogy a szerelmes lény adni kezd a külsejére, még jobban, mint valaha, és próbálja a lehető legtöbbet kihozni magából, hogy tetsszen a szerelmének. Kapcsolódik ehhez egy jó adag megfelelési kényszer is általában, de jó esetben inkább csak egy alapos énfrissítésről van szó, ami újabb indok a gardróbtuningra is.
Egészen meglepő módon gondoskodóvá válik az ember…
Van abban valami szürreális, amikor egészen rendetlen emberek órákig énekelve takarítanak, csakhogy tökéletes tisztaságban élvezhesse az erotikus örömöket a kedves. Bizarr módon a nagymama tökéletes, régi receptjei is előkerülnek ilyenkor: valahogy a rendelés nagymesterei is égnek a vágytól, hogy gondoskodhassanak szerelmükről.
Ebben a meghatározhatatlan, érthetetlen érzéstengerben szinte mindenkiből előtör a gondoskodó, féltő, óvó lény, aki bármit megtenne azért, hogy a másik kényelmes, teljes életet élhessen. Van ebben valami végtelenül inspiráló a maga nemében, ugye?
A végső lépés: kiderül, mi van a komfortzónán túl…
Őrület ide vagy oda, ritkán ideálisak a körülmények még akkor is, ha két ember igazán szereti egymást. Egyrészt meg kell küzdenünk a körülményekkel: a szülőkkel, az idegesítő exszel, előző kapcsolatból származó komplexusokkal, a kettőnk városa közötti távolággal, vagy csak egészen egyszerűen a mindennapi élet kihívásaival… másrészt pedig folyamatosan egyre jobbak és ügyesebbek akarunk lenni, hogy imponáljunk a másiknak.
Így költözik az ember a világ túlsó felére, ad le húsz kilót másfél év alatt teljes életmódváltással, vagy éppen tesz meg mindent azért, hogy végre a munkájában is letegyen valamit az asztalra.
A szerelem egy sor kihívást állít elénk, és az érzéssel járó őrületre és rózsaszín ködre talán azért is szükségünk van, mert nélküle számos esetben képtelenek volnánk felnőni a feladathoz, megugrani a lécet. Erős motivációra van szükség ahhoz, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, és a szerelemnél markánsabb lórúgás aligha létezik ehhez…
A reménytelen szerelem
„Ki szeret s párra nem találhat, oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat” – annyira pontos ez a kép, annyira iszonyúan pontos, hogy nincs talán ennél precízebb leírása ennek az az egésznek az univerzumban. József Attila többször is átélte ezt.
Biztatásként álljon itt egy pozitív gondolat. Isten minden imát megválaszol, méghozzá háromféle módon:
– igen,
– még nem,
– nem, mert tudok jobbat.
Nos, ez most talán az utóbbi eset volt
