Ezek a jelenségek olyanok, mintha a nők cicaharcának szintjén már elfogytak volna a támadási felületek, vagy simán csak gyerekkel többé nem lenne privilégiuma ott a nőknek, és emiatt kreáltak maguknak egy újabb színteret: az anyák dühös ketrecét.

Félre ne értsetek, én abszolút pártolom az anyák bizonyos igényeit. Abszolút egyetértek abban, hogy időt és teret kell hagyni nekik, és igen, az is jogos tőlük, hogy azt csinálják és úgy, ahogy nekik a legjobb. Azt is megértem, hogy nem lopja be a szívükbe magát senki olyan, aki kéretlen nevelési tanácsokat osztogat neki, gyerek nélkül meg pláne. És az is érthető, ha nem szeretik, ha kiveszik a kezükből a gyereket – jogos, hogy előbb kérdezni kell.

De az alábbi dolgok miatt néha komolyan megfordul a fejemben, hogy jobb lenne nem gyereket szülni, vagy egyszerűen csak elvonulni egy föld alatti bunkerba, ahol nem találkozok ilyen anyákkal. Soha. 

Forrás:

pexels

Amikor anyák duzzognak azon, hogy kinek a gyereke jobb, nem ritkán válogatott személyeskedésekkel illetik a másikat vagy a másik gyerekét – fórumon és a valóságban egyaránt. Ezt látni konkrétan olyan érzés, mintha ezredszer hasítanám fel a bőröm egy pengével. Egyszerűen csak azért, mert soha nem szeretném, ha a gyerekemet máshoz hasonlítgatnák. Nem azért, mert az enyém okosabb vagy jobb. Szimplán csak azért, mert egy gyerek még egy kezdetleges valaki, fejletlen személyiséggel, aki sokszor alakul még és formálódik, hibákat követ el, gyakran nagyokat, míg felnőtté válik. Nem korai már ilyenkor azzal vagdalkozni, hogy kiből mi lesz, ki mire viszi? Mintha a fejlődés valami konstans folyamat lenne.

Az anya, aki mindenkinél jobban tud mindent. A mártír, a szuperokos, aki lenézi azt, aki esetleg elsőre nem tud egyből szoptatni, pelenkát feladni, nem ismeri fel rögtön első látásra az ekcémát. Ő aztán tudja, hogy a hordozó vagy a babakocsi jobb, mert a gyerekénél az vált be. Könyörgöm, sokan vagyunk és sokfélék. Nem mindenki nőtt fel kisebb testvér mellett, nem mindenki látott felnőni egy gyereket szakavatott anyai kezek között. Az anyaság is tanulható, tapasztalattal leszünk egyre jobbak és jobbak. De mondok még valamit, az igazi überanya nem okoskodik, hanem bölcsen megért, és elfogadja azt, ahogyan a másik nevel és anyává válik. Nem tolakodik, nem akar a középpontba kerülni, de ha segítséget kérnek tőle, akkor ad.

Számomra valamiért egyértelmű, hogy különböző családi háttérrel rendelkezünk, különböző nevelési mintázatokkal és élettapasztalattal érkezünk a saját, újonnan alapított családunkba. Más az elképzelésünk a nevelésről, mások az elvárásaink a gyerek felé, és mindannyian igyekszünk a saját tudásunkat, tapasztalatainkat átadni a gyerekeinknek. Ezek a nevelési sémák évtizedek alatt, generációk alatt rögzültek bennünk, és igen, lehet, hogy nem éppen a legjobbak.

De évtizedek, generációk sémáit nem egy intéssel lehet megváltoztatni. Gondoljatok arra, hogy amikor egy anyának a nevelési módszereit kritizáljátok, lehet, hogy ő is tudja, és próbál változtatni. Lehet, hogy van oka annak, hogy pont úgy neveli, ahogyan. Azzal, hogy folyton szóvá teszitek neki, nem fogtok hozzájárulni a fejlődéséhez. Meg amúgy is, nektek sem tetszik, ha adnak pár kéretlen nevelési tanácsot, igaz? 

Forrás:

pexels.com

Nem értem azokat az anyákat sem, akik nem beszélnek arról, hogy mi zajlik le bennük szülés után, hanem egy ártatlan megjegyzést is magukra vesznek. Szerintem minden anya másképp viseli az anyaságot, és valahol az ő dolga lenne közölni a környezetével, hogy éppen milyen határok tornyosulnak körülötte. Zavarja, ha másnál van a gyerek? Rendben. Az még oké, ha kézbe veszik, de ha nincs a látóterében a gyerek, az már nem? Az is rendben van. Zsigerből pofont osztana kéretlen nevelési tanácsért? Teljesen oké. Csak ennek adjatok is hangot, hogy tudja is mihez tartani magát a környezete.