Van egy mondás... A diófát az unokáinknak ültetjük. Ez bizony igaz, ha belegondolunk, hogy egy kis diófának kell 15-20 év, mire termőre fordul.
Mégis minden kis ház udvarán ott mosolygott egy szép terebélyes fa, mert mindenütt volt egy családfő aki komótosan elővette az ásóját, és elültette a kis csemetét. Évekig az árnyékát élvezhette csak, de biztos volt benne, hogy évek múlva a tűz melege mellett, a kisszéken az unoka töri a termését.
Ki tudja hány éve a Boróka udvarára is kisétált egy apa, és elültetett egy kis fát. A ház azonban eladásra került, és mi lettünk a gazdái.
A fácska jó helyen volt, örültem is neki, mikor pár éve termőre fordult. Sok zserbót nem sütöttünk a gyümölcséből, de egyre terebélyesedő, földre hajló ágaival kárpótolt. Rigó énekelt rajta, árnyat adott a padon ülőknek, hangyák szorgoskodtak a törzsén, és gyerekeket hintáztatott kinyújtott karján, vendégeknek, nekünk sok örömet adva.
Aztán jött egy felkérés, fiatalok kerestek meg, akik az esküvőjük helyszínéül a Borókát választanák.
A menyasszony pedig nem más, mint az egyik unoka, akinek a nagyapja ültette azt a bizonyos diófát.
Azt gondoltam, ez sorsszerű, és ennek a szép fának bizony feladata lesz az esküvőn. Úgy is lett..
A kis facsemete, aki még láthatta az unokát játszani, most árnyat, és meghitt miliőt adott az ifjú párnak és a vendégeknek.
Ott volt bizony a nagypapa is. Az ásót már egy ideje botra cserélte. Míg a többiek az asztaloknál fogyasztva és beszélgetve múlatták az időt, ő a diófa alatt üldögélt.
Az ő diófája alatt…amit ő ültetett..az unokának, aki alatta fogadott örök hűséget.
Én meg azt gondolom, jót cselekedtem.
Nagyné Banadics Anikó írása.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
