Vattacukorszerű, édes álomból ébredt, amelynek egyetlen képkockájára se emlékezett ébredés után. Ragadós volt, de finom az érzés, mint egy mézes kifli uzsonnára.
Különös zsongás született az álom nyomán benne, felismerhetetlen, néven nevezhetetlen, sürgető, boldogságot ígérő érzés. Valami jónak a megérzése, amely nem egy szép napot, annál sokkal többet ígérő érzés.
Szép ruhába bújt hát, de előtte hajat mosott. Sose szokott kedden hajat mosni – máskor mereven tartotta magát szokásaihoz. Hétfőn van hajmosás, meg szerdán, minden második napon.
De ezen a kedden érezte, hogy szüksége van a lágyan omló, frissen mosott fürtök érintésére a nyakán, a látványra. Sminkelt és szép ruhát húzott. Lángoló pipacspiros ruhát, amit csak ritkán vett fel. Évek óta jojózott a testsúlya, és a pipacsszoknya csak akkor mutatott jól rajta, ha fogyott.
Azon napon úgy simult derekára a ruha, mint régen. Csodásan nézett ki – egy ragyogó tekintetű, fiatal lány nézett vissza rá a tükörből, pedig elmúlt 40 és máskor a szarkalábak vigyorogtak rá. De most öröm bujkált benne, virgoncan le fel cikázott az érzés, legszívesebben futott volna egy nagyot, szilajon, mint a karámból kiszabadult kiscsikó.
Aztán nem történt semmi. NEM TÖRTÉNT SEMMI….. és a reggeli fény elhalkult benne. Hazafelé már úgy szállt villamosra, mint máskor. Fáradtan, nyűgösen és kiábrándultan – csak a pipacspiros ruha ölelte továbbra is lágyan derekát.
Ahogy leszállt a villamosról, megbotlott, térdre esett, elejtette a táskáját, a napszemüvegére meg rálépett valaki. Reccsenve tört darabokra az üveg – lángoló dühvel nézett fel, de abban a pillanatban megváltozott az arca, a tekintete. A férfi, aki véletlenül rálépett a szemüvegre, mosolygott. Felsegítette, összeszedte a szétszóródott holmikat. Bocsánatkérésül meghívta kávézni. Amikor záráskor kirúgták őket a kávézóból, sétálni kezdtek, reggelig járták a várost.
Fél év után összeházasodtak és a lány nem bújt hófehér menyasszonyi ruhába. A pipacspiros ruhát húzta fel, ami úgy ölelte a derekát, olyan lágyan, ahogy a férje is.
