Sok oka van annak, hogy szeretem a tavaszt, nem csak azért, mert tavaszi lány vagyok, április kellős közepén születtem, amikor már nem kérdés, hogy megérkezett. Ha időnként még megcsikordul is a hideg, már nem nagyon tud igazán meglepni minket.
Lehet még szeles az időjárás, de ilyenkor már udvarol nekünk a tavasz. Csodás virágokkal, fénnyel, fecskékkel, tojásokat lerakó gólyákkal kényeztet a természet. Meg színekkel. Az április színhozó hónap nekem.
De a természet hiába ennyire bőkezű hozzánk, ha ezt mi nem lessük el tőle, ha nem érezzük sajátunknak, ha hiába ragyog a sárga, a piros, az ibolyaszín a kertekben, a járda repedéseiben, a házak falán….. ha mi továbbra is szürkébe, feketébe, meg göröngy színekbe öltözünk.
Minden álmos reggelem a vasútállomásra visz. És hogy felébresszem magam, hogy egyáltalán erőm legyen a felkeléshez, már előző este kikészítem másnapi úti ruhám. Azok közé tartozom, akik télen is mernek színeket viselni, minden évszakban, tavasszal meg egyenesen tobzódom. Húzom magamra bolondul a sárgát, a pirosat, a lilát, a kéket, a zöldet. Rajtam aztán barátságot köthetnek a színek. Villan a türkiz, a pink, a piros, a narancs.
Mert engem feltöltenek, átölelnek, melegítenek, hűsítenek, felvidítanak, MEGTARTANAK a színek. Hát én bizony színekben utazom.
Aztán kiérek a vasútállomásra, ahol a rozsdapöttyözte talpfák között, a halovány, poros szürke peronon várakozók szinte beleolvadnak a tompa, szomorú színekbe. Ők maguk is szürkék, barnák, feketék, néha azért előbújik álmosan egy méregzöld sál, egy bátortalan rőt sapka, vagy egy búsuló bordó táska. Az is csak az idősebb nőkön. A fiatalok, feketék. Esetleg szürkék. Rejtőzködnek gondosan. Pont ilyen voltam én magam is.
De jó pár éve, valamikor tél végén mosásban volt a kedvenc (KEDVENC) szürke sálam, ami olyan volt inkább, mint egy vállkendő:) ha akartam a térdemig is eltakart. Azt viseltem a legszívesebben. De nedves volt még, így kényszerből lekaptam az első sálat, ami a kezembe akadt. Nem sokat hordtam addig, mert napsárga sálról van szó, a legritkább esetben nyúltam csak utána. De akkor reggel a sárguló mészkőszín kabátom fölé azt kanyarítottam. Egy autóút mellett gyalogoltam hosszan és egyszer csak azt vettem észre, hogy az autóból megnéznek. Forogtak utánam a fejek. Volt, aki rám dudált, más kiintegetett. Olyan kis lelkesen. Először nem értettem a dolgot: megy egy nagykabátba burkolózott nő a járdán, nincs rajta semmi különös…… aztán beugrott. Az a sok integetés, a duda, a füttyszó, a bámulás…. az nem nekem szólt, hanem a szikrázóan sárga sálamnak. A tél végi színtelen, szürke életben a ragyogásnak. A tavasz ígéretének. Mintha egy sárga nárcisz sétált volna az úton. Az ismeretlenek annak örültek. Mert a legtöbb ember máson szereti, igényli a színeket, csak önmagát rejti el. Akkor nem érheti kritika, bántó szó, sérelem.
Persze én is azt tettem, és volt olyan időszaka az életemnek, amikor senki rá nem tudott volna venni arra, hogy színeket villantsak. Ilyen volt a válásom időszaka is. Abban az időben a föld összes, tompa, szomorú árnyalatát beújítottam. Soha annyi barna, bézs, keki holmim nem volt, mint akkor.
Van egy fénykép a gépemen, ahol a Budai vár fala előtt állok. Pont olyan vagyok, mint egy barna gyík….. beleolvadok a vár falába.
De az régen volt. Ma már újra ragyogok. Április van. Mutassátok meg színeiteket emberek.
