Ha van valami, amit ma már tudok, az a bizonyos igazság a hallgatásról. Mert hallgatni arany. Ez egészen biztosan. Meghallgatni másokat ennél is többet ér.
Van erő a hallgatásban ugye tudod? Amikor azért hallgatsz, mert nem akarsz valamit elszólni, elpletykálni, pedig majd szétfeszít belülről az izgalmas infó. Nem teszed mégsem, mert ha kiadod, lehet, tőled még az igazság indul más felé, de onnan már torzulhat a lényeg, mindenki a saját szűrőjén keresztül adja át, így lesz „a babát vár az Ági” elszólásból…. „minek még annak gyerek”. És mutogatnak rád, hogy tőled hallotta a valaki, onnan a más valaki vitte tovább, és aztán megint más.
Szóval a hallgatás így, ebben a formában aranyat ér. Majd elmondja Ági, ha akarja a maga igazságát, annak akiket illet.
Aztán aranyat ér a hallgatás akkor is, ha nem szólsz vissza, jaj pedig olyat tudnál! Ismerős érzés ugye? Főleg, ha tudod, nálad van az igazság… vagy ha azt mégse jelentheted ki, azt mindenképp: hogy a te igazságod is fontos lehet. De ott, abban a pillanatban mégis okosabb hallgatni, mert az igazság néha csak bajt hoz a fejünkre, vagy megbántunk vele mást, pedig nem az a cél.
Mert néha az igazságnál is fontosabb a béke, és ezért ér aranyat a hallgatás.
Számomra azonban a harmadik igazság a legfontosabb és a legtöbbet adó: amikor nem én beszélek. Amikor nem teszek mást, csak nézem a velem szemben ülő embert és hallgatok. Ő beszél, mesél, elsírja örömét-bánatát. Én meg meghallgatom. Tudok tanácsot adni? Nem mindig. Tudok segíteni? nem mindig, és ha igen, akkor se direktbe. A hallgatás viszont aranyat ér. mert a másik talán nem is tanácsot akart. Csak egy rá figyelő, csillogó szempárt. És hogy le tudja tenni végre a terhet.
