Tegyük a szívünkre a kezünket, legtöbbünk családjában előfordul egy-egy évek óta tartó kibékíthetetlen ellentét, s ezeknek a veszekedéseknek a kirobbantó oka általában a pénz. De azért sejthetjük, hogy más is áll a háttérben, mint a nagyika öröksége: sok éve dédelgetett sérülések, melyeket csak nyeltünk, nem szóltunk, mert akkor úgy tűnt a legjobbnak. Ám nyilván közrejátszhat az is, hogy amíg a barátainkat mi magunk válogatjuk meg, addig a rokonainkat kapjuk, azaz nem tudunk semmit tenni az ellen, ha egy unokatestvérünk például egy elviselhetetlen fráter. Egy darabig.

Eszter 45 éves: „Az én családi helyzetem elég bonyolult, mindig is az volt, de a lényeg, hogy 25 éves voltam, amikor megszakítottam a kapcsolatot egy rokonommal, méghozzá anyai ágon az utolsó élő személlyel. Nem volt nagy veszekedés, sem szemrehányások, egyszerűen elmondtam neki, mennyire rosszulesett, amit tett velem, és soha többé nem álltam vele szóba. Természetesen anyagilag károsított meg. Eltelt azóta jó pár év, gyakran eszembe jut, kíváncsi vagyok, mi lehet vele. Persze ahhoz túlságosan megbántva érzem magam, hogy felkeressem, azt gondolom, olyat tett, amire nincs sem magyarázat, sem mentség. Foglalkoztat a dolog, és próbálom az ő szemszögéből is vizsgálni az eseményeket, beleélni magamat a helyzetébe, de bárhogy is, akkor sem hiszem, hogy én meg tudnék csinálni egy rokonommal bármi hasonlót. Talán tényleg el kellene engednem már…”

Böbi 35 éves, és ő gyerekként élte meg, hogy az édesanyja és annak nővére egyik pillanatról a másikra összevesztek. Tízéves volt, és éppen meghalt a nagypapája, a szobában játszott az unokatestvéreivel, akiket imádott: „Anyu bejött, és szólt, hogy öltözzek, mert indulunk. Hazafelé sírt a kocsiban, de akkor azt hittem, a Papa miatt. Nem beszélt az esetről, csak annyit mondott, többet nem találkozunk a keresztanyuékkal, se a gyerekekkel. Nem értettem, de láttam a fájdalmát és elfogadtam mindent. Évek múltán az unokatesóim bejelöltek a Facebookon, de nem kezdeményeztünk beszélgetést, amíg össze nem futottunk már felnőtt fejjel egy fesztiválon, s sírva borultam a nyakukba. Ott és akkor megbeszéltük, mekkora hülyék a szüleink, és mi legalább azóta tartjuk a kapcsolatot.”

A szomszéd kertje?

Csak azt hisszük, hogy ismerjük a rokonainkat, de valójában sokszor nem ápoljuk megfelelően ezeket a kapcsolatokat, adottnak vesszük, hisz születésünk óta tart, mégis a legritkább esetben van időnk és energiánk valóban odafordulni a másik felé, és őszintén érdeklődni hogyléte felől. Családi összejöveteleken elejtett félmondatokból, információmorzsákból, esetleg régi-régi tettekből alakítunk ki magunknak egy képet, ami gyakran köszönőviszonyban sincs a valósággal. Akinek az életébe nem látunk bele, arról hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy neki könnyebb az élete, mint a miénk. Vagy egyenesen irigykedünk rá, ami még rosszabb.

A fenti esetek közül az egyik egy aktív, a másik pedig egy passzív rossz viszony. Eszter maga döntött úgy, hogy megszakítja a kapcsolatot a rokonával, Böbi viszont kapta ezt az állapotot, tehát neki sokkal könnyebb volt kitörni, immár felnőtt fejjel szembemenni, és jóvátenni a szülők hibáját.

Tényleg ilyen egyszerű?

Ha azt érezzük, nagyon bánt minket az összeveszés, és eszünkbe jut, esetleg álmodunk is rég nem látott rokonainkkal, akkor a szívünk azt üzeni, nincs még vége, nem zártuk még le ezt a kapcsolatot, szeretjük őket, és ilyenkor igenis ki kell békülni velük, megbeszélni a problémákat, nem seperni a szőnyeg alá, mert megöli a lelkünket a rossz viszony. Ha azonban eszünkbe sem jutnak a rokonok, hónapok vagy évek telnek el úgy, hogy nem is gondolunk rájuk, akkor tényleg ennyi volt, vége, s ne emésszük magunkat azért, mert megszakadt a kapcsolat, mert a mérgező, felesleges embereket igenis jogunk van eltávolítani magunk mellől.

Forrás: iStock.com