Valami más lett. Valami megváltozott. De úgy is fogalmazhatnánk, hogy valami elromlott a párkapcsolatok kialakulásában, vagy inkább nem kialakulásában a húszas-harmincas korosztályban. De miért? Mi történt, és mikor? Ennek próbáltunk utánajárni.
Régen, ha ismerkedtünk, egyértelmű volt, hogy ha kölcsönösen szimpatikusak vagyunk egymásnak, akkor abból egy idő után kapcsolat lesz. Hiszen mi másért ismerkedne az ember, ha nem azért, hogy szerelmes legyen, és hogy együtt legyen valakivel? Hát ez itt a kérdés. Manapság mintha minden megváltozott volna. Az ismerkedés része megmaradt, hiszen a különböző közösségi és társkereső oldalakon a fiatalok beszélgetnek, flörtölnek, majd létrejönnek a találkozók is, aztán valami egy másik irányba megy el. A kapcsolat minden része „teljesül”, ám a két ember még sincs párkapcsolatban. És mi a legfurcsább? Erre egyik fél sem kérdez rá. Mi nők valószínűleg nem merünk rákérdezni, és belemenni a témába, hiszen félünk, hogy ha ez megtörténik, akkor elveszítjük azt a bizonyos személyt. De miért? Miért ciki, ha az ember kapcsolatot szeretne? Az önállóság és a függetlenség persze nagyon fontos, de miért kínos az, ha valaki többre vágyik, mint kalandok és be nem teljesült kósza szerelmek? Miért nem szabad megkérdezni a másik féltől, hogy ő mit is akar tőlünk valójában, és mi történik pontosan köztünk?
Mintha a párkapcsolat vagy az elköteleződés szavak manapság szitokszavak lennének. Nem is merünk róla beszélni, hiszen mi csak lazán kezeljük a dolgokat és sodródunk az árral. De valóban ezt akarjuk, vagy csak bele vagyunk kényszerítve egy borzasztó furcsa helyzetbe? A férfiaknak valószínűleg megkönnyíti a helyzetüket ez a dolog, hiszen kötöttségek, hisztik és felelősségvállalás nélkül „megúszhatják”. Ám egy idő után valószínűleg nekik is szükségük lesz az igazi kötődésre és az igazi érzelmekre, amelyeket csak egy valódi kapcsolat adhat meg nekik. Ahhoz viszont, hogy ez kialakuljon, nagyon rossz irányba haladunk. Esélyt sem adunk egy kapcsolatnak, és el sem jutunk odáig, hogy valami maradandó dolog jöjjön létre. Olyan, mintha egy légüres térben lebegnénk, ahol a valódi érzelmeket és az igazi véleményünket a szerelemmel kapcsolatban nem mondhatnánk ki, mert akkor megbélyegeznek, hogy nem vagyunk elég függetlenek.
Mindennek az a következménye, hogy bár együtt vagyunk valamilyen szintig bizonyos emberekkel, mégis magányosak vagyunk. Mert azt a mélységet, amit egy kapcsolat nyújt, nem kapjuk meg, ezt viszont nem mondjuk ki, inkább magunkban tartjuk, és várjuk, hogy egy idő után hátha magától kialakulnak és rendeződnek a dolgok, és varázsütésre hivatalosan is egy pár leszünk a kiszemeltünkkel. Persze mindezt nem beszéljük meg, hiszen NEM BESZÉLHETJÜK MEG. De miért? És ki dönti ezt el? Ki mondja meg, hogy nekünk mire van szükségünk? Erről csakis mi döntünk, ahogy arról is, hogy mit várunk a másiktól.
Leginkább a 25-35 közötti korosztályon látszódik az, mintha nem találnák a helyüket. Keresik önmagukat, az életük értelmét, a hivatásukat, igazi párkapcsolatra pedig egyre kevésbé képesek. Függetlenek akarnak lenni, olyan munkát szeretnének, amit szenvedélyesen szeretnek, ha pedig ez teljesül, akkor háttérbe szorítják a magánéletüket. De mi a bökkenő? Miért ciki, ha valaki kapcsolatot akar? És vajon mikor indult el ez a folyamat? Ami pedig még aggasztóbb; mi lesz így a mi gyerekeinkkel, ha már mi sem vagyunk képesek hosszan tartó emberi kapcsolatokat kialakítani?
Forrás: Unsplash
