A héten Anna hercegnő négy piros pólós férfi kíséretében kihajózott a Temzére, hogy megszámolja a fiatal hattyúkat Cookham és Marlow között. Tudjuk, hogy a királyi családban jó néhány, ma már furcsának ható szokás uralkodik, de eredetük idejében a legtöbbnek nagyon is praktikus alapja volt. Nincs ez másként az egészen a 13. századig nyúló hattyúszámlálással sem, melynek keretében a királyi család tagjai részt vesznek a hattyúpopuláció felmérésében.

De mégis, miért? A középkorban a hattyú státusszimbólumnak és finom csemegének számított, ezért alapvetően minden temzei hattyó a királyi család tulajdonában állt – és áll a mai napig. Aki saját hattyút szeretett volna, annak drága pénzért a királynőtől kellett hattyúbélyeget vásárolnia, melyet aztán sajátkezőleg karcolt a szegény állatok csőrébe, hogy az évente esedékes hattyúszámláláskor a királynő még véletlenül se tévessze össze a megvásárolt a madarat a sajátjaival.

A hattyújelölést végül a 19. században szünetette be VII. Edvárd király felesége, Alexandra, de a hattyúk megölését hivatalosan csak a ’80-as években tiltották meg. Addigra jelentősen megfogyatkozott a hattyúpopuláció, így a hagyomány ma már elsősorban a  környezettudatosság növelésének célját szolgálja. A fiatal hattyúkat minden évben betyűjtik, lemérik és megvizsgálják, majd meggyűrűzik és szabadon engedik.  A királynő utoljára 2009-ben jelent meg a hattyúszámláláson, de lánya, Anne részvétele azt mutatja, hogy a család még mindig magáénak érzi a hattyúk ügyét.