A szingliség, az egyedülálló életforma szerencsére egyre kevésbé jelent megbélyegzett negatívumot, ám ettől még nem mindenki által vágyott állapot. No de hogy lehet belőle átkerülni a „kapcsolatban” kategóriába?
Ha épp egyedül vagyunk, akár már hosszú ideje is, kezdjük úgy érezni, valami baj van velünk, önbizalmunk is megroppanhat. Pedig semmi okunk a kétségbeesésre, főleg, ha úgy nézzük, hogy végre van időnk csak magunkkal foglalkozni két kapcsolat – mert biztos, hogy legalább egy vár ránk a jövőben – között. Ráadásul a kapcsolatainkat, azok időtartalmát és minőségét sok minden befolyásolhatja, a munkánk, egészségi állapotunk, lakóhelyünk, baráti körünk, a világban zajló változások, a nemek harca, és még sorolhatnánk. Ugyanakkor két alapvető női alapgondolat is az okok között lehet, amelyek ellentétei egymásnak, mégis mindegyik erős kapcsolatromboló, csak teljesen másképp.
Akik „nem elég jók”
Unásig ismételt, ám attól még nagyon igaz a mondás, miszerint, ha mi nem szeretjük és értékeljük magunkat, akkor ne várjuk egy kívülállótól sem, hogy így érezzen – mert ha így is van, képtelenek vagyunk elfogadni. Sok kudarcokkal tarkított szerelmi élet mögött húzódik egyfajta önutálat, önbüntetés, ami tudat alatt zajlik. Mivel ezt is sugározzuk magunkból, vagy olyan férfiakat vonzunk, akik aztán megbántanak, rosszul bánnak velünk, vagy képtelenek vagyunk elfogadni a normális, szereteten és elfogadáson alapuló kapcsolatokat. Nem is értjük, egy normális férfi hogy vonzódhat egy olyan „szörnyhöz”, amilyennek magunkat tartjuk, sőt, egy idő után akár meg is győzhetjük magunkat, hogy soha nem fog eljönni „az igazi”.
Amíg nem érezzük magunkat szeretetre méltónak, nehéz lenne eljönnie, maradnia meg akkor nehéz, ha gyorsan szakítunk vele, amikor még minden jól megy, nehogy aztán idővel ráébredjen a hibáinkra, és még nagyobb szívfájdalmat okozzon. Ördögi kör ez, amiből akkor tudunk kitörni, ha elindulunk egy fájdalmas, de őszinte úton, feltárjuk, miért vannak rossz érzéseink magunkkal kapcsolatban, és aztán – akár segítséggel – változtatunk ezeken. Mert hibái mindenkinek vannak, de azok a legtöbb esetben egyáltalán nem olyan nagyok és végzetesek, amilyenekké felnagyítjuk őket.
A cikk itt még nem ért véget, a folytatást ide kattintva olvashatjátok.