Tavaly a legszebb ajándékom egy aranyszárnyú papírangyal volt. Talán azért, mert a legjobbkor érkezett. Abban a pillanatban, amikor úgy éreztem, nem fontos, hogy milyen tárgyat kapok. Nagyon másra van szükségem.
Kaptam ehhez az újságpapírból kivágott, kócos szárnyú, aranyszínű tollal festett angyal mellé egy csodaszép mesét is. A történet szerint ez az angyal társaival együtt ezüsthangon dúdolja az ünnepet. Papírruhájukon a kusza betűk a szeretet szavaivá állnak össze:
élet, bizalom, hit, bölcsesség, remény, család, ünnep, szeretet.
Ez a papírangyal nekem még ennél is sokkal többet jelentett akkor, és jelent ma is, amikor rá gondolok. Végre tényleg elgondolkodtat a karácsonyon, a régi (magammal hozott, bennem élő) hagyományokon és az új hagyományok megteremtésén, amely alapján majd a saját családomban szervezem az ünnepet.
Szükségünk van arra, hogy elszakadjunk a nagyszüleink karácsonyaitól. Szükségünk van arra, hogy elszakadjunk a szüleink karácsonyaitól, amelyek a mi gyermekkorunk karácsonyai is. De nincsen szükség arra, hogy belerúgjunk mindenbe, ami hozzájuk köthető. Kerülhet felnegyedelt alma és dió az asztalra, mint a nagyszülőknél. Készülhet kaszinótojás és sonkatekercs is, mint otthon. De szólhat a mennyből az angyal helyett Michael Bublé, ha mi őt szeretjük, majd a gyermekünk ebbe nő bele, és ezt írja át.
És mondhatunk nemet arra is, hogy tárgyakat ajándékozzunk.
Ez csak egy más döntés. Nálam most még kísérletezés, tapogatózás. Milyen lesz az én karácsonyom? Milyen lesz az új családi karácsony? Még nem tudom, de ma még azt gondolom, hogy nem szeretnék gyomorideget kapni karácsonyra. Ezért a kényszervásárlás és muszájajándékozás, a klasszikus fenyőállítás és a tengernyi étek, halomban álló sütemények nincs / nem lesz benne.
Valahol azt gondolom, a csoda nem kívülről érkezik fényfüzérek, díszek és ajándékok formájában. A karácsony bennünk van.
Bennetek.
Boldog karácsonyt!
És ha mégis ajándékoznátok…
