Amikor a divathetek közelednek, divatrajongó kollégám, Engel Nóri már teljes lázban ég, és előre dörzsöli a tenyerét az aktuális street style fotókra várva. Ő imádja őket nézegetni – én egyáltalán nem vagyok rájuk vevő, pedig én is élek-halok a divatért. A kétezres évek alatt még aktívan nézegettem az ilyen jellegű blogokat, mostanra viszont teljesen hidegen hagynak. Szerintem a street style, mint olyan, már nem ugyanaz, mint tíz éve. Elárulom, miért.
Mert a fast fashion a street style sokszínűségét is megölte…
A kétezres években rengeteg blog dokumentálta, hogy miként öltözik az utca embere, és magyar vonatkozásban is akadtak szép számmal ilyen oldalak. Izgalmas volt látni, hogy az „átlagember” miként teszi magáévá a kifutókon és a magazinokban látott trendeket, ahogy annak is volt hírértéke, hogy ki honnan szerezte be a viselt darabokat, hiszen a fast fashion pofátlan térnyerése előtt még úgy kellett vadászni a stílusos, de megfizethető cuccokat.
Még élénken emlékszem az egyik kedvenc ilyen blogomra, ahol nemegyszer szerepelt a márkamegjelölésnél valódi márka helyett az, hogy „a nagymamámtól örököltem”, vagy az, hogy „turiztam”, vagy az, hogy „én készítettem”. Ha most kimenne egy fotós a Deák térre, és véletlenszerűen készítene pár képet, minden lefotózott ember szettje ugyanazokból a márkákból adódna össze:
Zara, H&M, Mango, Bershka, Stradivarius, Pull & Bear.
Miközben egyre több ruhaüzlet nyílik, az utcakép egyre inkább uniformizálódik. Rengeteg ruhát vásárolunk, de mindezt ugyanonnan és ugyanolyan ütemben tesszük, mint mások.
Mert számomra ez a műfaj már egyáltalán nem hiteles
Amikor anno egy fotós kiment valahová, hogy véletlenszerűen „levadásszon” pár stílusos civilt, hitelesen örökítette meg azt, hogyan öltözik az utca (stílusos) embere:
a lefotózott arcok aznap reggel úgy indultak el otthonról, hogy fogalmuk sem volt róla, hogy valaki később majd le akarja őket fotózni. Ha tudtak volna róla, valószínűleg már egy fotóhoz öltöztek volna fel – és az nem ugyanaz.
Most, amikor a közösségi média felületein szinte mindenki villogni akar saját magával, sokkal kevesebb az őszinteség – és ez az emberek öltözködésén is meglátszik. Az Instagramon viszontlátott fotókon általában olyan nőket látok, akik azt akarják velem (és még pár ezer másik emberrel) elhitetni, hogy 12 centis tűsarkakon tipegik végig az egész napot – miközben pontosan tudom, hogy azt a bizonyos cipőt csak egy kép erejéig vették fel. Ugyanez igaz a praktikátlan, tenyérnyi nagyságú retikülökre, amik nagyon jól néznek ki, de ilyen táskával NEM indul neki nő egy 12 órás munkanapnak, ahogy a tökéletesen belőtt frizurát is nettó 10 perc alatt teszi tönkre a huzat az első metrómegállóban.
Számomra a street style fotó, mint műfaj, addig volt hiteles, amíg azt mutatta meg, miként lesz a divat kompatibilis a hétköznapokkal.
Mostanában viszont csak egy-egy pillanatig érvényes szetteket látok, amik épp ezért – számomra – nem túl izgalmasak.
Mert a street style már nem az utca emberéről szól, hanem az elitről
Más lett az ingerküszöb, és ma már egy átlagember stílusos szettje nem elég ahhoz, hogy azzal egy oldal foglalkozzon is. A fotósok egyre inkább a bloggerek és a celebek szettjeire összpontosítanak a divathetek idején – ismeretlen arccal maximum akkor foglalkoznak, ha az illető a legújabb dizájnerkollekciók méregdrága darabjait halmozta magára – ezt viszont csak az elit tagjai engedhetik meg maguknak.
Minden egyes street style fotón visszaköszön a Gucci, a Dior, a Kenzo, a Valentino vagy valamelyik másik luxusmárka egyik kreációja, illetve ezek már-már túlzottan ingergazdag kombinációi. Ezzel nem is lenne baj, csak amikor a társadalom felső 1%-ának öltözködését örökítik meg képeken, akkor mindig azt érzem, hogy semmi értelme street style fotókat nézegetnem, hiszen ennyi erővel a Vogue magazint is lapozgathatnám:
mindkettő egy elérhetetlen világot mutat meg, és egyiknek sincs sok köze legtöbbünk valóságához.
Street style címszó alatt ma már szinte csak olyan embereket fotóznak le, akik maximum egy taxi–kapu távot tesznek meg a saját lábukon naponta.
Mert az esetek nagy részében már azt viselik a lefotózott emberek, amiért a cégek fizetnek nekik
Valahányszor lefotóznak egy bloggert vagy egy celebet valamelyik divathéten, nekem már jelez a szűrőm:
Félreértés ne essék, nem érdekel az összeg, egyszerűen csak másként kezeli az agyam azt a helyzetet, amikor valaki üzletet csinál a saját öltözködéséből. Ez nem bűn, mindenki azt csinál, amit akar, csak amikor a pénz beszél, az már nem stílusérzék kérdése.
Mert két teljesen elborult szett után már immunis leszek az extravaganciára
Lehet, hogy velem van a baj, de amikor a sokadik ember akar hatni rám a túltolt szettjével, akkor immunis leszek az egész jelenségre. Amit tíz évvel ezelőtt még csak az extravaganciájáról ismert szenvedélyes ruhagyűjtő, Anna Dello Russo mert bevállalni, azt ma már a legutolsó önjelölt blogger is letolja a legközelebbi utcasarkon.
2014-ben a Vice magazin egyik újságírója vállalkozott izgalmas kísérletre:
naponta 10 dollárból öltözött fel a lehető legízléstelenebbül, hogy megnézze, milyen reakciót vált ki az emberekből a divathéten. A fashionista jelenséget kritizáló akció végére beigazolódott, hogy a fotósok és a bloggereket fotózó civilek egyáltalán nem tudnak különbséget tenni szett és szett között. Minél harsányabb és ízléstelenebb vagy, annál inkább elhiszik rólad, hogy közöd van a divathoz.
Én még annyi flittert, színes szőrmét, tüllszoknyát, neccet, csipkét és kilószám felhalmozott ékszert életemben nem láttam, mint mostanában a neten! És még egyszer mondom a kulcsszót: a neten. Az utcán valahogy nem így flangálnak az emberek.
Pedig nem egy stílusos ember jön velem szembe napi szinten, olyanok, akiket tényleg érdemes lenne lefotózni, és megmutatni a világnak inspirációként:
hogy igen, így is lehet – ennyi pénzből, ilyen háttérrel.
