Álomra hajtom a fejem. Először azóta, hogy elmentél itthonról. Végleg. Megfogtad a táskád fülét, olyan szerencsétlenül, mintha mindjárt el akarnád dobni. Mindig jókat mulattam az ügyetlenségeden. Olyan cuki volt. Most már valaki másnak lesz cuki. Átfordulok a másik oldalamra. 

Rám szakad az idő végtelensége. Az átfordulás sokáig tart, mindenhol érzem a történést, azt, ahogyan az ágy részei futólag hozzám érnek. Olyan lassú. Miért nem történik gyorsabban? Mikor érek már át a másik oldalamra? Amikor mellettem feküdtél, sokkal gyorsabban ment.

Figyelem az ágyat. Nem ugyanolyan most, hogy már nem fekszel benne. Nem lejt a matrac a tested mentén, és én nem göndörödöm le, nem ütközöm a testedhez. Szeretnélek átölelni, de a helyedről csipás szemével pislog rám az üresség. Túl sok a levegő. Emlékszem, néha azzal játszottunk, hogy elszívtuk egymás orra alól, máskor pedig csak figyeltük, hogyan csiklandozza a bőrünket a másik kiáramló levegője.

Vicces, hogy mennyire rabjaivá válunk a szokásoknak. Te már nem vagy, és tudom, hogy nem is leszel már mellettem soha. Mégis a saját ágyfelemre mászom, és arra fogok még sokáig. Nem megyek át a te térfeledre. Vagyis ami a te térfeled volt. Pedig uralhatnám az egész ágyat, mondhatnám, hogy de jó a szabadság, mint néha, ha házon kívül töltötted az éjszakát munka miatt. Szétvethetném a lábam, karom, és uralhatnám az ágyat, de most valamiért kínosan ügyelek rá, hogy a saját térfelemen maradjak. 

Rettegek. Rettegek elaludni, mert attól félek, azt álmodom majd, hogy mellettem fekszel. És majd reggel, amikor felkelek, az első pillanatokban el is hiszem, hogy a valóságom része vagy. Mosolyogva átfordulok majd feléd, hogy átöleljelek és megcsókoljalak.

Mi az az #egyperces?

Fiktív történetek, amelyeknek van valóságalapja. Magamba szívom őket az utcán, a villamoson, a tanítási gyakorlaton, a szerkesztőségben, Budapesten és vidéken. Majd átdolgozom és elmesélem, hogy elgondolkodjatok, elgondolkodjunk, sírjunk, nevessünk.

Az összes #egyperces írásomat ide kattintva olvashatjátok.