Azon gondolkodom, hogy szörnyen kéne éreznem magam most, hogy összepakoltál, és bezárult mögötted az ajtó. Ehelyett inkább végtelen megkönnyebbülés árad szét bennem, és a feszültség, ami eddig bennem volt, kidurrant, látványosan, mint amikor egy lassított felvételen látjuk, ahogyan kirobban a víz a lufiból. Úgy érzem, végre újra önmagam vagyok.

Pedig jól indultunk. Szerelem volt első látásra, működött a szex, jókat beszélgettünk. Jó párosnak néztünk ki, és mégis, idővel arra jutottam, hogy jobb lenne nekem nélküled.

Bonyolultan hangzik? Neked annak hangzott. Pedig próbáltam elmagyarázni neked, hogy úgy képzeld el, hogy mind olyanok vagyunk, mint egy sokszögű prizma. Sok oldalunk van, jó és rosszabb. Szerethetőbb és kevésbé szerethető. 

Mi az az #egyperces?

Fiktív történetek, amelyeknek van valóságalapja. Magamba szívom őket az utcán, a villamoson, a tanítási gyakorlaton, a szerkesztőségben, Budapesten és vidéken. Majd átdolgozom és elmesélem, hogy elgondolkodjatok, elgondolkodjunk, sírjunk, nevessünk.

Az összes #egyperces írásomat ide kattintva olvashatjátok.

Az, hogy melyik oldalunk jön elő erőteljesebben, az függ attól, hogy kit választunk társunknak. Mindenki kihoz a másikból valamit. Te olyasmit hoztál ki belőlem, amit én nem szerettem. Melletted lustává váltam, motiválatlanná és céltalanná. Nem támogattál a céljaimban, a régen aktív nőből otthon ülő valaki lett. Nem váltottál ki belőlem semmi jót. Nem mozdítottál meg. 

Egyre többet gondoltam arra, hogy milyen lenne az élet nélküled. Folyton frusztrált voltam, és szomorú. Nem tudtam egyedül lenni önmagammal. Utáltam egyedül lenni önmagammal. Én nem ilyen akartam lenni. Mi nem egymásnak lettünk kitalálva.

Én hiszek abban, hogy a világban emberek mászkálnak darabok nélkül. A hiányzó darabok pedig a másiknál vannak. Mi csak azt hittük, hogy a másiké van nálunk, de nem így volt. Csak próbáltuk egymásba szuszakolni az egymásba nem illő darabokat.