Biztosan ti is találkoztatok már azzal a jelenséggel, amikor az utcán sétáltok vagy felszálltok egy tömegközlekedési eszközre, és egyszerűen bámulnak az emberek, bámulnak és bámulnak titeket, mintha nem láttak volna még fehér embert.
Nem, most nem a pasik unodorító nyálcsorgatására gondolok, arról már Vió írt nektek részletesen, hanem nőtársaink rosszaló, gúnyos vagy éppen irigykedő tátott szájjal stírölésére. A jelenséget ebben a cikkben már megpendítettem, de arra gondoltam, hogy beszéljünk róla bővebben.
Tény, nő a nőt még inkább szemügyre veszi, feltérképezi, és beindul a konkurencia-szkennere, ami normális esetben kimerül egy, ahogy kedves kolléganőm kedves barátnője mondaná, 3D-s szkennelésben – a program nagyjából három másodpercig fut. Úgy gondolom, ezzel még semmi probléma nincs, a gond ott kezdődik, ha ez a folyamat átmegy masszív bámulásba.
Szerintem ha valaki felvesz egy-egy különlegesebb ruhát, kiegészítőt, ha csak egy kicsit másképp néz ki, mint ahogy a többi ember, vagy éppen sokkal jobban néz ki, mint az átlag, akkor beindul a bámulás folyamata. Sokszor vagyok bámulás tárgya, szeretem az egyedi, feltűnő cuccokat és mára már élvezem, hogy ezért megbámulnak. (Bár anyukám szerint nem a ruháim miatt néznek annyira… – mi mást is mondhatna, hiszen az anyám.)
Szeretem a figyelmet általában, az egészséges figyelmet.
Hízelgőbb, ha az EGÉSZSÉGES figyelem férfiak felől érkezik, ám ha egy másik nőnek marad rajtam a tekintete, azt egy kicsit még inkább élvezem. De nem volt ez mindig így.
Ki dönti el, hogy szép vagyok?
„A napokban beszélgettem egy számomra addig ismeretlen lánnyal az edzőteremben. Beszélgetésünk során elhangzott a szájából, egy mondat, miszerint: a kövérség nem szép. Ártalmatlannak tűnő véleményközlése olyan mélyen belém ivódott, hogy szinte egész nap azt kérdezgettem magamtól, hogy mégis ki a szép. Én az vagyok? Vagy csak az akarok lenni? Nagyjából a sírás és az önmarcangolás kötelén táncolás 5. órájában döntöttem el, hogy ebből elég, és megálljt parancsoltam magamnak.”
Kezdetben rendkívüli módon rombolta az önbizalmamat, ha nők bámultak, vigyorogtak rám, mert azt gondoltam, hogy kinevetnek, gúnyolódnak a kinézetemen. Lehet, hogy a mai napig ezért bámulnak, de 26 éves koromra elengedtem ezt.
Nem érdekel, ha más kiröhög a szakadt farmerem vagy az eszméletlen rózsaszín bőrkabátom miatt. Nekem tetszik, tudom, hogy jól nézek ki benne. Persze ettől a bámulás nem szűnik meg, de azzal nyugtatom magam, hogy azért csekkolnak ennyire, mert tetszik, amit látnak. (Zárójelben írom: tudom, hogy így van.)
Rendkívül fontos, hogy elhiggyétek magatokról, hogy jók vagytok (egészséges mértékben), mert ezt fogjátok kifelé is sugározni,
így a titeket szkennelőknek nem lesz más választása, mint elfogadni: baromi jól néztek ki!
Most meséljetek ti a témával kapcsolatban!
Szerintem rengetegen vagytok még így ezzel, így egyet tudok nektek tanácsolni bámulás esetére. Még véletlenül se vegyétek figyelembe, ne reagáljatok rá. Könyveljétek el magatokban, és élvezzétek a „dicséretet”!
