Parázs viták alakulhatnak ki e téma kapcsán, hogy vajon anyák napján csak a saját édesanyánkra kell gondolnunk, nem-e bántjuk meg őket azzal, ha mást is felköszöntünk e jeles nap alkalmából. Mert végül is anya a nagymama is, aki szeretetbe burkol bennünket, anya az anyós is, aki a párunkat nevelte fel. Méghozzá jól – nekünk. A vélemények megoszlanak.
Az, hogy milyen kapcsolat alakul ki az anyóssal, sok mindentől függ. Attól is, hogy milyen a habitusa, mennyire szól bele a dolgaitokba, vagy milyen a kapcsolatotok a saját édesanyátokkal. Van barátnőm, aki az anyósára tekint anyaként, így mindig felköszönti anyák napján.
„Az én anyukám gyerekkoromban elhagyott minket, így amikor összejöttem a párommal, kaptam vele egy pótanyát is. Az évek alatt szoros viszonyba kerültünk, és simán anyunak szólítom őt” – meséli, de van olyan ismerősöm is, aki kissé berzenkedve mesélte, hogy az anyósa felajánlotta neki, hogy nyugodtan szólítsa anyunak.
„Tudom, hogy kedveskedni akart nekem ezzel, hogy szinte a lányának tekint, de én képtelen vagyok anyámként szólítani. Nekem van már egy, és őt köszöntöm fel anyák napján, őt pedig a férjem.”
Pedig ha belegondoltok, akkor az anyósok is megérdemlik a köszöntést, ha másért nem, azért, mert felnevelték a férjünket, párunkat, mégpedig jól. Hiszen rá esett a választásotok, és az a figyelem és törődés, amit a párotoktól kaptok, az valahol az anyukájukból ered. És igen, valahol butaság azt hinni, hogy a szeretet – ha másnak is adunk – elfogy. A szeretet az olyan dolog, ami millió részre darabolható, és még mindig tovább darabolható.
Juthat belőle mindenkinek, az anyósnak is.
Én ugyan csak az anyukámat hívom Anyunak, és tudjátok, mennyire szeretem őt, hiszen többször is írtam neki olyan cikket, amiben leírom, mekkora kincs is ő számomra. Idén másra készülök anyák napja alkalmából, de bizony szót érdemel a férjem édesanyja is ma.
Pár éve, amikor karácsonyra egy macit kaptak tőlünk az anyák, egy olyan pólóval, amire rányomtattattuk, hogy „köszönöm, hogy felnevelted álmaim nőjét/pasiját”, talán még nem esett le annyira a mondat jelentősége, mert nem gondolkoztam annyira a nevelés mikéntjein. Pedig ez a mondat ma is megállja a helyét, mert keresve se találhattam volna olyan embert, aki ennyire elfogad, szeret, a hallássérülésemmel együtt.
Bár csoda a beszéd, hallássérültként pontosan tudom: a legfontosabb dolgok a csendben történnek
Az ember azért olyan csodálatos lény, mert képes beszélni. Tudom, másoknak ez nem annyira különleges, mert megszülettek, és aztán egyszer csak azon kapták magukat, hogy tudnak beszélni. Nekem ezt tanulnom kellett.
Ebben pedig az anyósomnak is szerepe van. Erre akkor jöttem rá először, amikor érzékenyítő előadás vendégeként vettem részt a férjemmel, és arról beszéltünk, milyen a hallássérültlét.
Akkor szegezték a férjemnek azt a kérdést, hogy az anyukája mit szólt hozzá, hogy hallássérült barátnőt visz haza. Kicsit elszorult a torkom, mert ezt a kérdést még én sem tettem fel neki, de a válasza meghatott: azt válaszolta, hogy büszke rám.
És, noha keveset találkozunk, ez a kedves mondat az, ami miatt nem hagynám ki ezeket az alkalmakat sosem. Erre gondolok akkor is, amikor elcsodálkozom a férjemen, hogy mennyit tudok tanulni tőle, és hogy végeredményben tényleg nem lehet másképp felköszönteni az Anyósomat ma, mint azzal a mondattal, amit a plüssmaci pólójára már rányomtattattunk, és ott ül a nappalijában valahol: Köszönöm, hogy felnevelted álmaim pasiját! Tényleg!
