Az empátia egy velünk született dolog, gondolhatnánk, ami vagy van, vagy nincs, ha pedig van, akkor kitart az életünk végéig. Hát, nem teljesen így van, az, hogy a beleérző képességünk éppen mennyire erős, gyakran változhat életünk során. Erről nekem is van némi tapasztalatom, amit most megosztok veletek.
Az empátiás készségeinkről elöljáróban csak annyit szeretnék megosztani veletek, hogy az intim társas kapcsolataink és a szülői nevelés fejleszti bennünk. A gyerekek – ha megfelelő családi körülmények között nevelkednek – sokkal érzékenyebbek és fogékonyabbak arra, hogy beleéljék magukat mások helyzetébe.
Buda Béla tankönyve szerint, ami az empátiával foglalkozik, az empátia képessége kell ahhoz, hogy lelkileg teljesen kifejlett és egészséges személyiséggé váljunk, de az, hogy ki mennyire empatikus, az változó, elég nagy a szórás.
Vannak emberek, akik az átlagosnál sokkal mélyebb empátiás készséggel bírnak, ami ugyan jól hangzik, de ugyanakkor sok gondot is okozhat. Gondoljatok bele, a mai felgyorsult világunkban hogyan éljük meg a túl sok nyomorúságot, nehéz élettörténeteket, traumát. Ráadásul egyesek szerint a túl erős empátia érzelmileg sakkban tarthat, a karrierünkben akadályozhat (nem gázolunk át másokon, erősebb az igazságérzetünk), szóval tudnánk érvelni mellette meg ellene is.
Én például kifejezetten empatikus gyerekként nőttem fel, és szerintem a hallássérülésemnek is sok köze volt ehhez. Mivel alapból vizuálisan fogadom be a körülöttem lévő világot, érzékeny vagyok az apró jelzésekre is: a mimikákra, gesztusokra, mozdulatokra is. Előfordult már olyan is velem, hogy valaki rám kiabált, és noha a hangját alig érzékeltem, a mimikája és a mozdulatai sokkoltak.
Nem feltétlenül a látvány sokkolt, hanem egyszerűen a belőle áradó harag. Éreztem, ahogyan minden sejtemet felégeti ez az érzés.
Ugyanilyen intenzíven éltem meg mások szomorúságát és kétségbeesését is. A vesémig hatoltak az érzések, és noha nem éltem át mindent az életben, kaptam belőlük kóstolót mások által. Ez az érzés annyira erős volt, hogy még olvasás közben is képes voltam erősen beleélni magam a szereplőim helyzetébe. Lehet, hogy ez szörnyen hangzik, de én imádtam, hogy ennyire fogékony vagyok erre. Olyan világok nyíltak meg előttem, és összefüggések, amelyeket másképpen nem értettem volna meg.
Szerettem, hogy én ilyen érzékeny típusú ember vagyok, aki végtelenül együtt tud érezni mindenkivel. Ettől voltam én igazán én.
Rengeteg pluszt adott nekem ez az érzékenység: érettebb gondolkodást, nyitottságot, a világ ízesebbé és szerethetőbbé vált általa. Érthetőbbé. Erre akkor jöttem rá, amikor megéltem, milyen a másik véglet: amikor semmi se érdekel.
Mitől csökkenhet le az empátiánk szintje?
Az empátiára való képtelenség többek között megjelenik az Asperger-szindrómánál, a narcisztikus embereknél, de a borderline személyiségzavar kísérőjelensége is lehet. Ám ezen kívül vannak környezeti tényezők, amikor kis időre eltompul az empátiánk.
Ilyen például a hosszan tartó vagy kivételesen súlyos, a személyiséget ért stressz hatása, de a munkájukból adódóan túl sok szenvedést látó dolgozók is gyakran válnak ennek az áldozatává. Buda Béla kifejti azt is, hogy az empátia hiányának az énkép védelmében is szerepe lehet:
…hiszen minél empatikusabbak vagyunk, annál inkább észrevesszük a másik fél ránk vonatkozó negatív gondolatait, érzéseit, ami megrendítheti az önmagunkról általunk kialakított pozitív képet.
Csökkenti az empátiás készséget a félelem és a szorongás is, ilyenkor ugyanis befelé fordulunk, és ez a befelé fordulás elvonja a figyelmünket a környezetünktől, azaz közömbössé válunk. Könnyen ördögi körbe kerülhetünk emiatt, hiszen ha kevésbé vagyunk empatikusak, a társas kapcsolatépítő próbálkozásaink is rendre kudarcot vallanak, ezek a kudarcok pedig fokozzák a szorongást, ami miatt befelé fordulunk, és képtelenek leszünk másokra figyelni.
Nyilván nem nehéz kitalálni, hogy nálam is a hosszan tartó stressz és nyomás váltotta ki a közömbösséget, egyszerűen nem tudtam elviselni több nyomást, és a túlélésért inkább gépies üzemmódra váltottam. Amikor túljutottam a hullámvölgyön, akkor eszméltem fel arra, hogy az a közömbösség, ami bennem van, az nem jó.
Volt olyan, hogy együtt akartam érezni valakivel, de nem ment. Logikailag tisztában voltam a másikban zajló érzésekkel, de az igazi átélésre képtelen voltam. És ez nem tetszett. Változtatni akartam ezen.
Módszerek, hogy fejlesszétek az empátiátokat
Az első és legfontosabb dolog, amit ilyenkor tudatosítanotok kell magatokban, hogy ne érezzétek rosszul magatokat azért, mert közömbösek vagytok a világ dolgai iránt. Ilyenkor csak az a dolgotok, hogy magatokra koncentráljatok, és rendezzétek a dolgaitokat belül. Erre nem szabad sajnálni az időt, sem az egyedüllétet.
Persze van néhány technika, ami segít visszatérni a régi énetekhez.
Játsszatok asszociációs játékokat!
Az asszociációs játékok szintén segítenek abban, hogy újfajta szemszögből lássuk ugyanazt a helyzetet, képet vagy szöveget. A beleérző képességünk egyre fejlettebbé válik, mígnem újra a régiek leszünk.
Olvassatok!
A legjobb, ha élettörténeteket olvasgattok, vagy olyan könyveket, amelyek főleg a szereplők lélektanába avatnak bele. Az irodalomban az a szép, hogy a szavak képesek más dimenziókba repíteni, és ez remek gyakorlat ahhoz, hogy az empátiánk visszatérjen. A könyvben átélt érzések lassacskánt áttevődnek a hétköznapokra is.
A VOUS-lányok a következő könyveket/történeteket ajánlják:
