Mennyivel könnyebb lenne, ha nem konfekcióméretek léteznének a ruhákból, hanem csak odamennétek a szimpatikus darabhoz, és amikor felveszitek, zsupsz, a testetekre igazodik. Jó, ez már majdnem egy Harry Potter-féle bűbáj szint, de na, jó lenne. Nem kéne többet azon sírnom, hogy majdnem jó ez a ruha, csak pont csípőnél nem, vagy kicsit passzentosabb/bővebb kéne. De tényleg csak hangyányit. És végre elfelejthetném a bugyibevágós problémákat, a próbafülkében átélt kínokról nem is beszélve.

De kicsivel előtte is szólhatnak. Kiabálhatnának, hogy vegyél belőlem újat, vagy szimplán csak jelezné az okostelefonom, hogy kifogyott a mosópor. Szólhatnának arról is, hogy le fognak járni, így nem kéne a repülőtéren rájönnöm, hogy nem szállhatok fel, mert tizenöt év után lejárt a személyim. És nem a mosatlan felett kapnék dühgörcsöt, hogy nincs mosópor, amikor tiszta ruhám sincs. Az élet nagy problémái, tudom.

Forrás:

istock.com

Mennyire király lenne mindig, úgy értem, TÉNYLEG mindig arra hazamenni, hogy kellemes narancs- vagy borsmentaillat terjeng a levegőben, egy porszem sincs a lakásban, és rend van, minden a helyén. És ehhez nektek semmiféle közötök nincs. Ezt a ház magától csinálja. Akár van benne valami medzsik, akár nincs! 

Soha többé nem lenne bejárati ajtó előtt táska alján kotorászás, mert csak bemondanátok a keresett tárgy nevét, és a táskában megbújó, amúgy észrevehetetlen kar kiadná. Akár összeköttetésben lehet az okostelefonotokkal is, így ha felismerné a hazafelé vezető útvonalat, automatikusan adná a lakáskulcsot, amikor kinyitjátok. 

Soha többé nem nyúlnék borotvához és gyantához, csak beállnék egy térbe, mint a Star Trekben, de rólam csak a szőrt teleportálnák el, valahová máshová. Nem hiányozna, becsszó.