Ha vacsoravendégeket várunk, igyekszünk a lehető legjobban lenyűgözni őket főztünkkel és annak látványával. Nem volt ez másképp a Tudor házzal sem. Ha valami igazán izgalmas, látványos menüsorra vágytok az ünnepi vagy akár a hétköznapi asztalon, és van időtök, na meg persze kedvetek egy kicsit mókázni a konyhában, így csináljátok utánuk!
Tudor ház
500 évvel ezelőtt a fényűzés, pompa és persze a lakomák teljesen mást jelentettek, mint napjainkban. A karácsonyi asztalra éppen ezért nem csak egy sima töltött pulyka került, illetve töltöttnek töltött volt, csak épp nem zsemlés, petrezselymes, tojásos keverékkel, hanem különböző, méretüktől eltérő madarakkal.
Hogy hogyan kell ezt elképzelni? Szinte szó szerint, libasorban!
A Tudor „karácsonyi torta” a következőképpen nézett ki: fogtak egy galambot, megtöltötték valami ízesítőanyaggal, majd a galambot beletömték egy fogolyba, ami aztán belekerült egy még nagyobb madárba, mondjuk egy csirkébe, aztán azt pedig egy kacsába, libába vagy pulykába töltötték. De ha ez még nem lenne elég, töltés után egy koporsó alakú tésztarétegbe sütötték, ami ehetetlen volt, feltehetően azért, mert ha egy omlós változatban készült volna, az egész étel ehetetlen lett volna, és persze egészségtelen is. Szerintük.
Akkoriban ugyanis szinte csak hússal táplálkoztak, zöldséget és gyümölcsöt pedig csak nagyon ritkán fogyasztottak. Ami miatt az arisztokrácia sokszor alultáplált volt, és igencsak beteges: a skorbut és köszvény élenjáró betegségnek számítottak ezekben a körökben.
Természetesen nem ez volt a hagyományos karácsonyi étel, ezt csak a dúsgazdag arisztokrácia engedhette meg magának, azok közül is a Tudorok, akik különböző furcsa és meghökkentő ételkülönlegességgel szerettek volna kedveskedni a maguk és vendégeik számára.
Cockenthrice, a szürreális vacsi
De talán nem is az egymásba töltött állatok voltak a legmeghökkentőbbek ezek közül, hiszen ha belegondolunk, mi is szívesen töltjük meg kolbásszal az egybesült fasírtot, hanem amikor sebészi pontossággal készítettek olyan komplex lényeket, mint a disznófejű és felsőtestű ételkülönlegesség sült liba vagy kacsa hátsórésszel, amit cockenthrice-nek neveztek.
A Tudor korszak így nemcsak fényűző, de nagyon szórakoztató is volt a felsőbb körökben lévő személyeknek.
Miközben a gazdagok épp hattyút, libát, pávát vagy őzet ebédeltek, a legtöbb család elégedett volt, ha bármilyen hús kerül az asztalra. Azokat aztán nyesedék vagy darálék formájában pitékbe vagy a híres karácsonyi angol pudingba sütötték. Mert bizony akkoriban az angol puding hússal és aszalt gyümölcsökkel, jó fűszeresen készült, amit aztán bélbe töltve, kolbász alakúan tálaltak.
Sült csirkétől egy szem olajbogyóig – Fotósorozat a halálra ítéltek utolsó vacsoráiról
„Vannak fotósorozatok, amelyek nem a szép színek, a tökéletes kompozíció, vagy a pillanatok mesteri megragadása miatt nevezhetők jónak. Egy igazán ütős képsor elgondolkodtat, hetek múlva is vissza-visszakúszik az agyba. A fotó tökéletlensége az élet valóságos, nyers, kegyetlen oldalát mutatja meg. A No Seconds című sorozat is ilyen, melyben halálsoron lévő rabok utolsó vacsoráit készítették el, és tették egy fotós lencséje elé.”
A mai rohanó világban – még ünnepekkor is – nehezen tudjuk elképzelni, hogy ennyit pepecseljünk egy étellel, gondoljatok csak bele, az nem úgy volt, hogy egy-egy ételhez előkaptak egy gyorspácot vagy alaplevet, mindent órákig, sőt napokig készítettek elő, vagyis egy sima karácsonyi menüsort akár 2-3 nappal is megelőzhették az előkészületek. Semmi nem volt egyszerű akkoriban. Na de térjünk is vissza a cockenthrice-hez!
Az urizálást eléggé tolták a tehetősek
Az urak, illetve hölgyek karácsony napján tudtak igazán villantani a vacsoraasztalon. Ez egy tökéletes alkalom volt arra, hogy a társadalmi pozíciójuk, illetve „vagyonuk” megmutatkozhasson. Ez azt jelentette, hogy az ételeknek, amelyeket felszolgáltak, szuperlátványosnak, izgalmasnak és ötletesnek kellett lennie, amit egy sima sült szárnyas nem tudott kellőképpen reprezentálni.
A cockenthrice az első felében a sertést, míg – ahogyan már említettem – a hátsó felében valamilyen szárnyast rejtett: libát vagy más egyéb nagy madarat, ami igencsak méretes volt ahhoz, hogy esztétikusan össze lehessen varrni egy malaccal.
Sokszor a tollazatot és szőrt is rajta hagyták tálaláskor az állatokon. Amit persze elkészítés előtt levettek róluk, majd miután elkészült a sült, visszatettek rá, és a felszolgálás pillanataiban meggyújtották, vagyis lángra lobbantották – például a kacsacsőrbe tett puskapor segítségével –, hogy igazán látványos legyen az étel.
A nap, amikor „jó fejek” voltak a gazdagok a szegényekkel
Az évnek ennek a jeles napján a szegényeknek is kijutott a húsos csemegékből, hiszen megvárhatták a gazdagok maradékait, amit aztán örömmel elfogyaszthattak. Mint ahogyan már korábban említettem, ezeket a nyesedékeket, illetve megmaradt belsőségeket sütötték a szegények aztán pitékbe, aminek az „Umbles” nevet adták, ami szarvasbelsőségeket jelent.
Egy tökéletes desszert a meglepetés szerelmeseinek
„A különféle pitetorták mindig sikert aratnak: nem bonyolult az elkészítésük, egyszerű töltelékkel is fantasztikusan finomak, hátha még egy kicsit variáljuk, rétegezzük, gazdagítjuk. Ez a ricottás-mákos pitetorta is ezt bizonyítja!”
Csináljátok utánuk!
Ha meghoztuk a kedveteket egy jó kis húsos lakomára – még ha nem is pont ilyenre –, inspirációnak kiváló lehet az akkori gondolkodásmód. Ha nem is az év minden napjára, de legalább karácsonyra megéri egy kicsit szárnyalni a fantáziánkkal.
Ha pedig gyakorlatban is érdekelne benneteket, hogy hogyan is lehet előállítani a cockenthrice-t vagy egyéb Tudor ételkülönlegességeket, nézzétek meg, hogyan csinálja utánuk szabadon Heston Blumenthal!
Bon appétit!