November első hétvégéjén mutatták be a Vígszínházban az évad legnagyobb érdeklődéssel várt darabját: a Pál utcai fiúkból készült musicalt. Most ugye egy pillanatra ti is lefagytatok? Molnár Ferenc regénye énekes-táncos előadásban?! Mondok még durvábbat: rapbetétekkel! És hogy még egy kicsit tetézzem a dolgot: az egyik legmagyarabb regény vegyítése a legamerikaibb műfajokkal annyira jól működik, hogy az ember csak ül a színházban és azon gondolkozik, ezek a Pál utcai fiúk mindig ennyire menők voltak?
Közepesen aktív színházba járó vagyok, évente nagyjából négyszer-ötször megyek előadásokra, és azt kell, hogy mondjam az elmúlt évek felhozatalából nem tudok olyat kiemelni, ami annyira katartikus lett volna, hogy újra színházba akarjak menni. Az elmúlt éveim tapasztalata az, hogy a vígjátékok ripacskodásba mennek át, a komoly darabokat pedig gyakran annyira túlművészkedik, hogy vagy unalmasak vagy érthetetlenek lesznek.
Ennek fényében, mikor meghívást kaptam arra, hogy nézzem meg a Pál utcai fiúk musicalt, az elvárásaim nem voltak túl magasak, sőt, némi gyomorgörcsöm volt attól, hogy mire számítsak. Aztán jól leesett az állam, hiszen ahelyett, hogy egy kínos és izzadságszagúan túlmodernizált darabot kaptam volna, egy gördülékeny, jól követhető, élvezhető musicalt láttam, aminek során többször észrevettem, hogy ütöm a ritmust a lábammal. A végén pedig azt éreztem, ezt bármikor újra megnézném. De mégis hogyan lett ennyire menő a Pál utcai fiúk? Ennek a kérdésnek a megválaszolásában segítségemre volt Wunderlich József, aki a darabban Boka Jánost játssza.
A Pál utcai fiúkról mindenkinek van élménye
Mint első kötelező olvasmány az iskolai pályafutásunk alatt, ez az a regény, amit talán még az is elolvasott, aki aztán soha többé rá sem nézett könyvre. Nem teljesen reprezentatív felmérésem szerint a VOUS-lányok is mind emlékeznek arra, mikor olvasták, és milyen érzéseket váltott ki belőlük. Volt, aki azt is bevallotta, hogy sírt rajta. Talán „fiús” dolog lehet, hogy az előadás Bokájának a legélőbb emléke a könyvvel kapcsolatban, hogy mennyire betalált neki akkor a grund téma.
A grunddal nagyon szoros a viszonyom. Gyermekkoromban rengeteget fociztam a játszótereken a panelek között, ahol felnőttem, és abszolút megvolt nekünk, hogy küzdöttünk a pályáért, akár még felnőttekkel is.
Egyébként szerintem a grund koncepció a mai napig aktuális, hiszen mindenkinek megvan most is a maga helye, ahol jól érzi magát, legyen az egy park, vagy éppen egy virtuális tér. Valahol nekünk például a színház is az, mert nemcsak tradícióból csináljuk, hanem abból a szenvedélyből, hogy együtt legyünk, egy helyen, egy térben és találkozzanak a testek. Nem véletlen, hogy az előadás koreográfiája is nagyon erős és látványos.
A táncolni és énekelni tudó fiúk SZEXIK!
A darab zenéjét Dés László írta, a szöveget Geszti Péter és Grecsó Krisztián. A Geszti–Dés párosról pedig azonnal beugrik a Dzsungel könyve, amit évtizedek óta vitathatatlan sikerrel játszanak a színházak. Úgyhogy bármilyen véleményen is van az ember például Geszti Péter rapkarrierjéről, az tagadhatatlan, hogy az ifjúsági színházhoz van érzéke.
Ráadásul a darabot Marton László Kossuth- és Jászai Mari-díjas rendező vitte színpadra, tehetséges fiatal színészekkel és táncosokkal. Ennek az elegye egy dögös előadást eredményez, amiről abszolút el tudom képzelni, hogy gimis lányok úgy jöjjenek ki, hogy belezúgtak egy-egy szereplőbe. Ez pedig valljuk be, azért nem az első gondolata az embernek, mikor eszébe jut a Pál utcai fiúk.
Egyébként ennek a hangulatnak a megteremtésében sokat nyomhatott a latba az is, hogy a „nagy öregek” nemcsak megmondták a fiatal színészeknek, hogy mit csináljanak, hanem bevonták őket az alkotásba is.
A próbák alatt alakult, hogy ki mit énekel pontosan, együtt formáltuk még a szöveget és a dallamokat. Leültünk Déssel és Gesztivel és együtt gondolkoztunk. Igazából közös gyermekünk lett a darab.
– mondja Wunderlich.
Ez pedig talán az egyik legfontosabb dolog annak érdekében, hogy – a rendkívül elcsépelt közhellyel éljek – a fiatalokat sikerüljön újra becsábítani a színházba, mert:
A színház nem csak az idősebb korosztályé!
A Pál utcai fiúk musical egyik legnagyobb pozitívuma, hogy tényleg mindenki tudja élvezni. Idősebbekből és középkorúakból nosztalgiát hoz ki. Minket, a rendkívül kritikus huszonéveseket a lazasága fogja meg, hogy nem úgy próbál fiatalos lenni, hogy közben kínosan érezzük magunkat a székünkben, azoknak a tiniknek pedig, akiknek nagyon aktuálisan az iskolai „kötelező rosszhoz” kapcsolódik a sztori, megmutatja, hogyan lehet ezt másképp felfogni. Nem is véletlen, hogy egészen más élmény a színészek számára gimiseknek játszani, mint felnőtteknek.
A gyerekeknek még nincsenek berögzült konvencióik arról, hogyan kell viselkedni egy színházban. Ők még nem tudják, hogy 'hopp, ott most volt egy poén, akkor nevetni kell', vagy hogy egy dal végen tapsolni szoktak. Így meglepően őszinte és váratlan reakciókat produkálnak.
Olyan helyeken kacagnak, ahol épp nem lenne konvencionális és olyan pillanatokban hördülnek fel, amikor a felnőttek nem szoktak. Ez pedig minket is nagyon felfrissít és mi is újból rácsodálkozunk az előadás bizonyos pillanataira, egy-egy gondolatra” – meséli Wunderlich, aki a fent említett huszonévesek táborát erősíti és még nagyon is jól emlékszik arra, mire volt szükség anno ahhoz, hogy ráérezzen a színház ízére.
„Bevallom, az én gyermekkoromnak sem volt szerves része a színház, nem jártunk sokat 16 éves koromig, amikor elkezdtem megismerkedni a zenés darabokkal. A mai napig emlékszem, hogy milyen hatással voltak rám ezek az előadások. Azt gondolom, hogy a fiataloknak nagyon sokat segíthet ez a fajta színház, a zenén keresztül ugyanis rengeteg olyan gondolatot, problémát tudnak feldolgozni, amit prózai módszerekkel nehezebb.
A zene az érzékekre hat, ami kamaszkorban és a fiataloknál nagyon fontos, hiszen ekkor kezdenek számukra központi témákká válni az érzékek és érzékiség. Mikor még új az, hogy megölelem vagy megcsókolom a barátnőmet vagy a barátomat. Ezeket a témákat zenei hangulatban sokkal könnyebb feldolgozni.”
Ezen az eszmefuttatáson pedig én is elgondolkoztam, hogy mennyire igaz. Emlékszem, nyolcadikos koromban napi rutinom volt iskola után, hogy megnézzem a Hairt, kicsit később pedig jött a Jézus Krisztus szupersztár-mániám is. És miért nem lehetne ezzel ugyanígy egy mai tini is? Mondjuk azzal a különbséggel, hogy ő a Pál utcai fiúk zenéjét hívja segítségül ahhoz, hogy feldolgozza a mindennapok feszültségét.
Szerintem ez tök menő lenne.
